Lehet-e politikus egy vérbeli drámaíróból?

Senki sem vitatja, hogy Csurka István nagyszerű drámaíró volt. Maga határozott úgy, hogy sikerei színhelyét, a színházat a Parlamentre cseréli. Máig eldöntetlen kérdés, hogy jól tette-e.

 

Az egyik markáns rendszerváltó párt, az MDF alelnökévé választották. E sorok írója, mint a színház  rajongó típusú stúdiósa, őszinte csodálattal bámulta, hogy milyen elképesztő sikert aratott esténként Kállai Ferenc és Major Tamás az író Döglött aknák című darabjával a Nemzeti Színházban, később aztán az egyik országos napilapunk tudósítójaként annak is szem- és fültanúja lett, hogy Horthy Miklós temetésén a legnagyobb ováció a szép számmal összesereglett emlékezők részéről Csurka Istvánt fogadta, mint az ország egyik legnépszerűbb, ha nem az akkor legnépszerűbb politikusát.

Mit várt magától? Mit vártak tőle? Milyen elvek mentén politizált, és hívei milyen követelményeket támasztottak vele szemben? Miféle erő képes letaszítani egy sikeres drámaszerzőt az útjáról?

Megvallom, e kérdések, mint a dolgok mélyére látni kívánó újságírót, nem hagytak nyugodni a Mai Nap, majd az Esti Hírlap munkatársaként. Az 1990-es választások előtt így számolt be Békésben tett látogatásáról: „Nagy megtiszteltetés és öröm ért: annak a tájnak a lakói, ahol a Csurka név már évszázadok óta szerepel a református anyakönyvekben, MDF-jelöltnek írtak. Hazamentem, hiszen ott nőttem fel, jól ismerem őket. A munkabírásom, az indulataim és a beszédem íze bizonyítja, hogy közülük való vagyok.”

Kérdeztem az esélyeiről. „A lóversenypályákon annak idején számtalanszor tapasztaltam, hogy rossz kabala az esélyekről nyilatkozni, de nem vagyok esélytelen” – mondta. Természetesen rákérdeztem az MDF elég élesen elhatárolódó három irányzatáról, Fekete Gyula távozásáról, a párttá alakulás és a népszavazás negatív hatásáról, amelyek sokak szerint az MDF széthullásához vezetnek. „A három irányzat jól megfér egymás mellett. Sőt kifejezetten jó politikai lépésnek tartom a nemzeti centrum megvalósulásához vezető úton a Veres Péter Társaság alapító tagjának, az egykori parasztpárt tagjának, Fekete Gyulának néppárti feladatvállalását. Ő már akkor a Néppárt tagja volt, amikor az MDF még mozgalomként tevékenykedett. Az MDF párttá alakulása és a népszavazás tanulságai nem okoztak törést a párt életében. Vitáink eddig csak erősítettek bennünket” – volt a határozott válasz.

Stílusát, kendőzetlen nyilatkozatait is szóba hoztam: „Határozottan, élesen fogalmazok olyan kérdésekben is, amelyeket nem szoktak érinteni, amit szemérmesen elhallgatnak. Egyesek képtelenek elviselni, amikor a hatalom kerül szóba például a tévé és a központi sajtó kisajátításával kapcsolatban. Ilyenkor jó megoldásnak tűnik kirohanni az egyéniségem, a stílusom ellen, hiszen az állításaimmal nem tudnak vitába szállni. Négy évtizede nem tapasztalhattunk valódi indulatot. Elegem van már a diplomatikusan megfogalmazott féligazságokból.”

Egy másik beszélgetésünk alkalmával az újra színházban látható Döglött aknák című darabja került terítékre. „Hírre vergődésében része van a magyar történelemnek is: ránk mindenkor a nagy ellentétpárok, kurucok-labancok, népiesek-urbánusok, reakciósok-nem reakciósok vagy, kicsit pontatlanul, jobb- és baloldal összecsapása a jellemző. Ez a kétpólusú darab ezért folyamatosan aktuális, amit a vidéki bemutatók is bizonyítanak. A fülem és a retinám még mindig a Kállai, Major-féle régi előadás hatása alatt van, pedig a Haumann, Reviczky páros igazán állja az összehasonlítás próbáját. Izgalmas megfigyelni, hogy a színészek egyéniségétől hogyan változnak meg a valamikor egyértelműnek vélt helyzetek is. A nemzedékek szívfájdító, az elmúlás fanyarságával telítődött drámája lett a valamikori politikai szenzációból. Annak idején különös ízt adott elsősorban a vidéki előadásoknak az, hogy a nézőtéren gyakran ott ült egy-egy elvtárs, akire figyelni kellett, vajon nevet-e. Most pedig a groteszk humorral az „én is találkoztam ilyen emberrel, ilyen szituációval” felismerése és a „mindannyian benne voltunk” felelősségérzete vegyül a nézőtéren ülőkben. Az idő elmossa az ellenfelek közötti különbségeket, mindent idézőjelbe tesz, és mindannyiunkat kinevet.”

Az Esti Hírlapban olvasható Szerdától szombatig címmel futott interjúsorozatomban 1994-ben már a MIÉP választási esélyeit latolgattuk Csurka Istvánnal. A rendszerváltás óta teljesen megváltozott az élete. „Politikai publicisztikát írok: egy-egy hét figyelemre méltó eseményeit foglalom össze. Mást nem is írhatok, mert ahhoz ki kellene szakadnom a jelenlegi gondolatrendszeremből, és visszaállnom a régire. A képviselőség és a pártpolitika teljesen kitölti az életem.”

Fogalmazása szerint nem ő határozta el, hogy politikus lesz, az élet hozta így. „Tizenhárom évvel ezelőtt az Írószövetség elnökségében olyan folyamat kezdődött el, amelynek során egyre beljebb mentem az „erdőbe”. Gyávaság lenne hátat fordítani csak azért, mert az erdő sötét és félelmetes. Végig kell járni azt az utat, amelyet megalakulásakor a Magyar Demokrata Fórum felvázolt magának, amelyre szövetséget kötött egy jó csapat. Nagy hibát követtünk el egykori MDF-esek, amikor hagytuk, hogy Antall fölibünk nőjön, éket verjen közénk és kizárólagos hatalomra, egyeduralomra tegyen szert. Új pártoknak kellett alakulniuk az eredeti MDF-politikát érvényesítendő! Szomorú történet. Ennek köszönhetően még mindig a múlttal vagyunk elfoglalva, még mindig nem mondhatjuk, hogy Magyarország végleg és visszavonhatatlanul letért a kommunista útról, s hogy az emberekben már nincs félelem. Ki a felelős érte, hogy az elektronikus és az írott sajtó, a bankok, a jelentősebb intézmények, a privatizáció kedvezményezettjei a kommunisták markában vannak, hogy a bankárok, tőkések, menedzserek, tsz-elnökök egy klikkszövetség tagjai? Vagy a kommunistákból lesz a legjobb kapitalista? Hogy van ez? Csak a munkásőrruhát kell levetni és máris el lehet foglalni a kulcspozíciókat a gazdaságban? Nagyszerűen előkészített átmenetről van itt szó, ezt egyre világosabban látják az emberek. Csapdába kerültünk valamennyien!”

Ismét szóba hoztam stílusát, fenyegetőzéseit, hogy olyan össztűz zúdult rá, amely szinte páratlan az újkori magyar politikatörténetben. „Nem bárdolatlanság, nem durvaság, ha nevén nevezem a dolgokat! Cikkeimben, beszédeimben mindig is nagy hangsúlyt fektetek a közérthetőségre, az érvelésre, a logikára, s igyekszem kikerülni a frázisokat. Több kifejezésem miatt esetleg lebunkóznak, mégis, leginkább ezek a kifejezések ragadnak meg az emberekben. Színházi szerzőként figyelek a hallgatóságra: betanult beszédeim nincsenek, ha egy napon két beszédet mondok, kifejezéseikben alig hasonlítanak egymásra. Mindig a nézőtéren ülőkből indulok ki. A feszült csendet szeretem. Tapsot egy viccel vagy egy jókor használt közhellyel is ki lehet váltani.”

Lám, a színházi szerző mégsem tűnt el nyomtalanul Csurka életéből és munkásságából! Színház az egész? – tettem fel a kérdést, de annál sokkal mélyebb, és az élete végéig magára nézve kötelező érvényű választ kaptam rá, mint amire számítottam. „Persze hogy színház! De a görög tragédia óta tudjuk, hogy a színházat komolyan kell venni. Az őszinte politikus az életét viszi a deszkákra. Nem a díszlet, a maszk, a festék a lényeg, hanem a hitelesség. A jó színész a nézők kedvence, a hiteles politikus sorsmeghatározó lehet.”

Ezek a találkozásaim jutottak eszembe Csurka Istvánnal, amikor kezembe vettem Zárug Péter Farkas Csurka Istvánról szóló, most megjelent tanulmánykötetét. Címe: Csurka István. Döbbenetes, hogy a könyvben olvasható írások sem ad(hat)nak egyértelmű választ a cikkem elején felsorolt kérdéseimre.

Dr. Kásler Miklós olvasói üdvözletében pontosan leírja, hogy miért olyan nehéz Csurka politikai pályafutását elemezni. „A sűrű támadások, az ismételt csúsztatások, a valótlanságok rárakódtak Csurka tevékenységére és emlékére. Csurka igazát, tévedéseit, hibáit egy békés és objektívebb utókor fogja igazolni vagy cáfolni.”

De ettől még messze vagyunk! Hubay György, a Salkaházi Sára Miskolc Program Alapítvány elnöke a könyv előszavában így fogalmaz: „Hogy Csurka István alakja ma is súlyosan megosztó, ahogy szoktuk mondani, „kényes téma”, arra jó példa e kötet szerzőgárdájának alakulása. Merthogy bizony több olyan felkért szerző is volt, aki egykori „Csurka pártiként” hol azonnal, hol kibúvók által, de végül visszautasította a kötetben való szereplést.”

Borvendég Zsuzsanna Csurka állambiztonsági anyagainak gondos elemzését, Pozsgai Zsolt Csurka drámaírói pályaképének izgalmas és színes megrajzolását vállalta, hogyan is tehetné másképp egy drámaíró.

Az eddigi egyetlen Csurkáról szóló könyv szerzője, Domonkos László Csurka létezéstechnikájának a nyomába ered minden lényeges apróságot is felelevenítve az életéből gyerekkorától 2012. február 4-én bekövetkezett haláláig.

A kötet szerkesztőjéről, Csurka egykori tanácsadójáról, Zárug Péter Farkasról nem lehet mondani, hogy sokat markol, de keveset fog. Éppen fordítva! Kizárólag Csurka István 1992. augusztus 20-án napvilágot látott írását veszi górcső alá, amely valóban az író-politikus mindmáig leghíresebb és legtöbbet támadott gondolatsora. „Két, kormányon lévő vezető politikus más-más világlátása és víziója csapott össze” – írja Zárug. – „Mekk mester esztéták, nyelvészek, történészek, irodalmárok, kommunikációs elemzők és „minden tudományok ismerői” léptek a színpadra mindazt elemezve, igaz-e és mennyire, hogy a Csurka-írás antiszemita, náci, fasiszta stb. – s mindez mennyire veszélyezteti a békés magyar rendszerváltozást!”

A Néhány gondolat a rendszerváltozás elmúlt két esztendeje és az MDF új programja kapcsán című tanulmány és a megjelenését követő heves reakciók mindazt tartalmazzák – akár a cseppben a tenger – amelyekből tiszta képet kaphatunk Csurka politikai állásfoglalásáról, meggyőződéséről, szándékairól, s amelyek így együtt aztán az MDF és később a MIÉP csúfos bukásához vezettek. Zárug Péter Farkast idézem: „Csurka a dolgozatától kezdve csak egy antiszemita szélsőjobboldalinak volt kikiáltva, akinek szavaira már nem is kell odafigyelni. A média világában pedig csak perifériálisan, mindig negatívan és lehetőleg kigúnyolva, lesajnálva szerepelhetett.”

Az egykori Havi Magyar Fórum főszerkesztője, Vasvári Erika Csurka teljes életművét bemutató, tartalmi leírással ellátott, a közeljövőben megjelentetni szándékozott bibliográfiájából közöl részleteket. A kötet szerzői közül messze ő a legoptimistább Csurka politikusi életművével kapcsolatban. „Csurka István gondolatai megkerülhetetlen történelmi és emberi igazságokat képviselnek, és a mai napig befolyásolják a magyar szellemi életet. Ezek az igazságok mára beépültek a közbeszédbe, a közgondolkodásba, és felkerültek az internet népszerű oldalaira, pedig kimondásukkor általános elutasítás és üldözés fogadta őket” – írja Vasvári.

Hogy is mondta Csurka? „Az idő elmossa az ellenfelek közötti különbségeket, mindent idézőjelbe tesz, és mindannyiunkat kinevet.”

Horváth Gábor Miklós