Markó Ivánra emlékezünk

Tizenöt éve, egy kemény próba után ültünk le beszélgetni Markó Ivánnal. A hivatásához hasonlóan, az interjút is igen komolyan vette, képtelen volt a felszínes fecsegésre. Hatvanadik születésnapja alkalmából gondosan „leltároztunk”, a legfontosabbak szóba kerültek az életéről, munkáiról és természetesen a „jubileumok”: négy évtized a pályán, századik produkcióját próbálja, és „új” társulata, a Magyar Fesztivál Balett tíz esztendős. Hatvan évesen még együtt táncolt tanítványaival a színpadon fergeteges sikerrel. Bennem most is így él Markó Iván, aki nem ismer lehetetlent, akit a színpad éltet, s aki minden alkotásával élővé varázsolja a színpadot. Talán ő is egyetértene vele, hogy ezzel a születésnapi beszélgetéssel emlékezzünk rá.

– Bármilyen hihetetlen, annak idején tizenkét szigorú szakember nem tartotta alkalmasnak arra, hogy felvételt nyerjen a balettintézetbe!

– Ennek ellenére egy pillanatra sem merült fel bennem, hogy tánc nélkül éljem az életem. Kisgyerekként órákig gyakoroltam otthon a nagy fekete politúros szekrényünk előtt. Nem azért próbáltam, hogy felvegyenek a balettintézetbe, hanem azért, mert nem tetszett, ahogy felugrottam, forogtam, amilyennek láttam magam a szekrényben. Valami olyasmit szerettem volna csinálni, úgy szerettem volna kinézni, mint ahogyan az a képzeletemben megjelent. Elég hamar rájöttem, hogy ehhez nagyon fárasztó, sőt kegyetlen munkát kell végeznem. Tudni akartam, hogy mennyit bírok, képes vagyok-e egyáltalán minderre. A teljesítőképességem legvégső határait próbáltam felmérni, mit várhatok az izmaimtól, a testemtől, lelkemtől. Először persze csak a nagy elhatározás született meg, hogy ebből a szörnyű állatból, akit a szekrényben látok, kifaragom a világ legszebb emberét, egy tökéletes táncost. Haragudtam magamra, hogy a gyakorlás során hol a bokám, hol a térdem, hol a lelkem jelzett, hogy elég, abba kell hagynom a próbát, fáradt vagyok, aludnom kell, de ilyenkor mindig rátettem még egy lapáttal. Gyűlöltem, hogy nem a fantáziám szab határt számomra, hanem a gyarló testem szűk korlátai között vergődöm. Ilyenkor még kíméletlenebbül gyakoroltam. Repülni akartam. Ez a cél elég erőt adott ahhoz, hogy ne futamodjak meg.

– Két sikertelen próbálkozás után, amikor tizenegy évesen mégis – több helyen nyilatkozta, így közismert információnak tekinthető -, protekcióval felvették, kiderült, hogy a balettintézet nem is az álmai iskolája.

– Nem nyugodtam meg, sőt kifejezetten rosszul éreztem magam az iskolában. Anyám mindig azt mondta: „Ivánka, legyél jó, dolgozz jól, meglátod, minden jó lesz.” Hát ez szöges ellentétben állt a valósággal. Anyámtól ezer emberre való szeretetet kaptam. Szeme, főztje, minden rezdülése ma is bennem él. Én, hála istennek megkaptam mindazt anyámtól, amit egy fiú megkaphat az édesanyjától. Ő tiszta, igaz és jó volt. Úgy nézett rám, ahogy Szűz Mária Szent Fiára. Hit, rajongás, ugyanakkor emberfeletti elvárás is volt a tekintetében. Megpróbáltam úgy viselkedni, hogy még véletlenül se okozzak neki csalódást. Elhatároztam, hogy nálam senki sem lesz jobb a szakmában. Húsz éves koromig nyolctól éjfélig gyakoroltam, mert addig nem hagyhattam abba, amíg a legjobbnak nem éreztem magam. A szakmabeliek tudják, hogy nálam többet nem dolgozott, nem gyilkolta magát senki. Ennek a hihetetlen mennyiségű munkának köszönhetem, hogy mind a mai napig a szükséges gyakorlataimat a reggeli kávém kortyolgatása közben el tudom végezni. Hogy hatvan évesen középcsatár vagyok a társulatomban. A kérdésre visszatérve egyszerűen nem tudtam elfogadni azt a durvaságot, amit az iskolában tapasztaltam. Hatalmas, egy gyerek számára szinte feldolgozhatatlan volt a különbség a balettintézetben történtek és az otthon fészekmelege között. Csak úgy tudtam elviselni, hogy nyolc éven keresztül mindennap titokban jól kisírtam magamat. Nem tudnám, nem akarnám újra végigcsinálni.

– Az önmagához kíméletlen fiú nem tudta felvértezni magát másokkal szemben?

– Azt találtam ki, hogy senki se tudjon annyira bántani engem, mint én magamat. De tévedtem. Ez ügyben akadtak tehetségesebbek nálam. Tizennégy éves koromban ráadásul hiúságból a legnagyobb hibát követtem el, amit egy ilyen kölyök elkövethet. Részt vettem a nagyágyúk házi versenyén az Operaházban. Ők egy lendületből hat forgást tudtak csinálni, én tizenkettőt. A gyűlöletet vágni lehetett, amikor azután beléptem az Operaházba, ahol már kisebb-nagyobb szerepeket táncoltam. Tragikus volt a hangulat. Senki sem viszonozta a köszönésemet. Mindent megtettek annak érdekében, hogy távozzak diplomaosztás után. BM-feljelentés, fegyelmi, természetesen minden szerepemet elvették. De addigra már sikerült felvérteznem magam. A szépet, a jó utáni vágyat nem lehet kiirtani az emberből. Elhatároztam, hogy csak a Jóistennek akarok megfelelni, őt fogom szolgálni. Hét éven keresztül ötszázszor táncoltam el Maurice Béjart társulatában a Tűzmadár címszerepét. Ez valóban emberfeletti teljesítményt követelt. Minden egyes előadás végén azt hittem, hogy a szívem kiszakad belőlem, s az is dicstelenül távozik a gyomromból, amit nem ettem meg. Ilyen állapotban a lovakat gondolkodás nélkül átsegítik az örök vadászmezőkre.

– Béjart, mondják, nem könnyű ember. Egykori munkatársai zseniális ördögnek, kegyetlen kisgyereknek tartják.

– Az a fajta uralkodó típus, aki azt szereti, ha tőle függsz mind szakmailag, mind emberileg. Rólam tudta, hogy nem adom fel az istenemet, de kényszerhelyzetben volt. Nem talált olyat, aki eltáncolta volna helyettem a Tűzmadarat. Őrzök egy zafírcsillagot, amit tőle kaptam csodálata és szeretete jeléül. A mellé tett kis kártyára ezt írta: csillagot a csillagnak.

– A csillag azonban olyan társulatot akart, ahol a saját elképzeléseit valósíthatja meg. Bizonyos tapasztalatai ugyan már voltak, de nem tartott-e attól, hogy egyéni, saját magára tervezett módszere nem tud ugyanilyen jól működni másoknál?

– A Győri Balettnél választott vezető voltam, ahol alkalmazkodnom kellett. Azt éreztem mindössze, hogy mit nem akarok. Azt, amit máshol, más együttes rosszul csinált. A gyerekek olyan szemmel néztek rám, mint amikor csodát várnak valakitől. Éreztem, hogy meg kell történnie. Szerencsésebb azonban úgy társulatot építeni, hogy én választom meg, kikkel akarok dolgozni. Ilyen társulat a Magyar Fesztivál Balett. A színház azonban az istenről és a diktatúráról szól. Nem vagyok zsarnok, legfeljebb abban az értelemben, hogy mindenkitől megkövetelem a maximumot. Jézus is kiűzte a kufárokat a templomból. Meg kell adni a tiszteletet a szent helynek, a színpadnak és a közönségnek! Olyan tudást, hozzáállást, lelkierőt szeretnék a társulatom tagjainak adni, amellyel életük végéig fenn tudnak maradni. A fiatal táncosaimnál inkább az szokott lenni a gond, hogy türelmetlenek. Pedig nem lehet rögtön jónak lenni, bármennyire tehetséges is az ember. A türelmetlenség görcsöt okoz. Az együttes minden egyes tagja olyan csapathoz akart tartozni, amelyhez köze van, ahol az agyát, szívét, munkakedvét meg tudják mozdítani. Olyan szólistáim vannak – Bóka Beáta, Nyári Gábor, Issovits István, Misáczi Mónika -, akiket még a Győri Balett iskolájából, hétéves koruktól ismerek. Szinte családi kapcsolat alakult ki közöttünk. Vállalják egy ilyenfajta társulat összes nyűgét-terhét is. A létfenntartásunk költségeit – bérleti díj, fizetések – nagyjából fedezi a kulturális tárca, ám az új bemutatóinkhoz szükséges kiadásainkat, tehát körülbelül a dupláját, magunknak kell állni. Szponzorokkal tárgyalunk, és a bevételeinket, ahogyan ma mondják, visszaforgatjuk a vállalkozásunkba. Ez történt a Bayreuthban keresett pénzünkkel. Két világkiállításon, Lisszabonban és Hannoverben is szerepeltünk. Mexikóban azt írták rólunk, hogy „a Magyar Fesztivál Balett utolérhetetlen, Európa legjobb együttese”. A József és testvérei című táncfilmről, amely egy negyvenöt éves álom beteljesülése volt számomra, a CNN hírtelevízió öt perces – ami náluk maga a világtörténelem! – ajánlót készített. Filmünk nagyszerű operatőr-rendezője, Kende János sem tudott volna különbet! Elmondhatjuk magunkról, hogy eleget bizonyítottunk ahhoz, hogy megöljenek bennünket. Szerencsére rengeteg jó és művészetszerető ember van, olyanok is vannak, akik anyagilag segíteni tudnak, sőt olyanok is, akik segítenek is. Kupa Mihály, dr. Bárándy György, Rockenbauer Pál. Persze a legfontosabb, hogy mi, akik színpadon vagyunk, szeressük csinálni azt, amiért megszülettünk. Tánc nélkül nem tudjuk elképzelni az életünket! Akik az évek hosszú sora óta kitartanak mellettem, tudják, hogy minden rosszat, kellemetlenséget le tudunk dolgozni magunkról. Mint egy rabszolgának, annyit kell gyakorolnunk, hogy szabadok lehessünk. Gyakran kíméletlen munka eredménye, hogy repülni tudjunk a színpadon. A tökéletességet ugyan sohasem érjük el, de mindent meg kell tennünk, hogy közelítsünk hozzá. Hányszor eszembe jut most is: a nagy fekete politúros szekrényben egyszerre csak azt láttam, hogy elindult a térdem, a hasam vagy a vállam, ha kizökkentem a lelki nyugalmamból. Számomra az egyenes tartás azóta is azt jelenti, hogy jelez a lelkem: még itt vagy, még tudsz dolgozni, még élvezheted a megszenvedett szabadságodat, a Jóistennek még tervei vannak veled, Iván! A lélek egyensúlya segít. A fegyelem, az odaadás, a szeretet.

Horváth Gábor Miklós