Rocktörténelem Benkő Lászlóval

Spread the love

Országos napilapoknál tevékenykedve lehetetlen volt, hogy ne találkozzam az Omega együttes alapítójával. Benkő Lászlót különleges érzékkel áldotta meg a sors: egyszerűen mindenhol megjelent, ahol történt valami. A sokadik találkozás és a sokadik villáminterjú után eldöntöttük, hogy egyszer leülünk kényelmesen, fittyet hányva az idő múlására, egy jót beszélgetni. Az elképesztő sikerrel működő Omega vezetője a Budapesti Műszaki Egyetem egykori hallgatójához illő precizitással és tárgyilagossággal idézte fel a zenekarral történt eseményeket. Benkő gondolkodásmódja, életszemlélete egyben magyarázat volt arra is, hogy miként lehetséges egy rockzenekarnak hosszú évtizedeken keresztül, töretlen népszerűséggel működnie. Ez a kellemes beszélgetésünk jutott eszembe, amikor Benkő László halálhíréről értesültem.

- A nagy generáció tagjainak szárnypróbálgatásai a mai felfogás szerint túl szigorú szülők és tanárok vigyázó szemei előtt zajlottak. Ennek ellenére a hatvanas évek elején egyre-másra alakultak az amatőr zenészekből álló, akkor úgy hívták őket, hogy beat együttesek. Hogyan sikerült elbújni a vigyázó szemek elől?

- Nem bújócskáztunk. A mi generációnk számára teljesen egyértelmű volt, hogy az anyagi biztonságot a diploma adja meg, csak felsőfokú végzettséggel lehet, ahogy a szüleink, nagyszüleink mondták még, biztos polgári egzisztenciát teremteni. A második világháború és az ’56-os események talán még élesebben világítottak rá, hogy bármilyen zilált és áttekinthetetlen körülmények között is élünk, a tudás hatalom, felkészült szakemberekre mindig szükség lesz, tehát a lehető legmagasabb szintre kell eljutni a tanulásban. Apám a műszaki egyetem tanára volt, tehát nem volt nehéz kitalálnom, hogy mérnöki diplomát kell szereznem. Hozzáteszem, eszembe sem jutott, hogy hadakozzak ellene. Akkor még hallatlan presztizse volt a budai gimnáziumoknak. Komoly rangot jelentett a Petőfi-, a Toldi- vagy a József Attila Gimnáziumba járni, vagy ott tanítani. Nekünk még a hagyományos gimnáziumi pedagógiai módszerek segítségével sikerült leérettségiznünk. A tanári karok szellemisége, vezéregyéniségei kitörölhetetlenek a diákok emlékezetéből. Olyan tanárok tanítottak, mint például Forrai Miklós, aki a híres Budapesti Kórus vezetője volt, vagy Almási Miklós, egykori vízilabdázó, ma úgy mondanánk, igazi sztártanár, a filozófia tantárgy köztiszteletben álló, sőt nagy népszerűségnek örvendő mestere. Vagy harminc évvel az érettségim után tudtam meg valakitől, pedig folyamatosan tartottam a kapcsolatot Almási tanár úrral, hogy valami ’56-os ügye kapcsán kipenderítették a tudományegyetemről, és – nagy szerencsénkre – csak gimnáziumban taníthatott tovább. A budai gimik tanulói jól ismerték egymást. Sok tanulmányi- és sportversenyen találkozhattunk. Az ország egyik legmenőbb sportjának, a vízilabdának köszönhetően ismerkedtem meg Laux Józseffel és Kóbor Jánossal. Amikor aztán a műszaki egyetemen komolyabban zenélni kezdtünk, csak annyit határoztunk el, hogy a diploma megszerzéséig kísérletezünk, addigra úgyis kiderül, hogy lesz-e a zenekarosdiból valami.

- A nagy kérdésre elég egyértelmű válasz született!

- Nagyon akartuk, hogy termőre forduljon a dolog, mert úgy éreztük, akkor maradhatunk igazán szabadok, ha nem helyezkedünk el diploma után valami borzalmas vállalathoz csicskásnak, hanem zenélünk tovább. A közönség vette a lapot, igaz, akkoriban, mint klubzenekar kizárólag a barátaink kedvenceit játszottuk a bulikon, a Szabad Európa Rádióban hallott számokat.

- Ezekről a számokról azonban még jóindulattal sem lehet állítani, hogy a hivatalos kultúrpolitika kedvencei voltak…

- Érdekesen alakultak a dolgok, mert a kultúrpolitika elkövetett egy – számukra – majdnem végzetes hibát. Azért, hogy egyszerre mindenkit meg lehessen figyelni, az Egyetemi Színpadra csődítették a környékbeli egyetemek, művészeti főiskolák hallgatóit. Véletlenül remek társaságot sikerült összehozniuk. Grafikusok, írók, költők, zenészek, színészek találkozgattak itt, és egymást inspirálták műveikkel, gondolataikkal. Ma már elképzelhetetlen, de az első rendezvényeken elég volt kitenni egy Mambó magnót a színpadra, és mindenki lázasan hallgatta a Beatles számait, amiket aztán gondosan ki is elemeztünk, elmondtuk a véleményünket Lennonék zenéjéről. Később az Illés, Metró, Omega és Scampoló koncertek vonzották elsősorban a közönséget, és Ruszt József azóta a legendák szférájába távozott színházi társulata, az Universitas is bemutatkozott. A produkciók után komoly viták voltak, sőt olyan beszélgetések is, amelyek a nyugat-európai egyetemeken felmerült kérdésekről szóltak. A félelmetes vasfüggöny ellenére az információk két-három hetes késéssel megérkeztek hozzánk is. Hiába voltak zárva a határok, a sportolók, művészek hozták-vitték a híreket. Úgy tűnt, hogy a szocialista ideológia támogatására a tehetséges, komoly babérokra törő sportolók a legalkalmasabbak. A rendszer be akarta söpörni azt a sikert és népszerűséget, amit a magyar sportolók a világranglistán elfoglalt harmadik-negyedik helye jelentett. Ami a beatzenét illeti, erről senki sem tudta, hogy micsoda. A rendszer éber őrei pillanatnyi elmezavarnak tartották, amely csupán a kamaszkorában mindenkit megkísértő tagadás szellemének színpadi megnyilvánulása, és értelmes felnőtt boldogan megfeledkezik róla, amikor benő a feje lágya. A nyugati hippimozgalmak lényegét nem értették meg, beszűkült agyú divatmajmolóknak tartották a hosszú hajat, szakállt növesztő fiatalokat. Amikor érzékelték, hogy a műfaj spontán mozgalommá terebélyesedett, már elkéstek, mert a folyamat visszafordíthatatlanná vált. Magyar dalok születtek, és olyan dolgokat is ki lehetett mondani a koncerteken, amiket máshol nem, és úgy lehetett viselkedni, akár a nyugati beatklubokban. Természetes, hogy a fiatalok tódultak ezekre a bulikra, ahol szerényebb keretek között ugyan, de mégis a szabadság ízét kóstolgathatták. Lépéselőnybe kerültünk a hivatalos kultúrpolitikával szemben, ám akkor gondoltak egy merészet: olyan monopóliumokat hoztak létre – ORI, Interkoncert, Hanglemezgyár -, amelyek segítségével kezükben tarthatták a műfajt. Komolyabb helyeken csak az általuk elfogadott zenekarok koncertezhettek, utazhattak külföldre, szerepelhettek a televízióban, rádióban, újságokban. Az Ifjúsági Magazin, a Magyar Ifjúság, a Világ Ifjúsága című sajtóorgánumok, amelyekben egyáltalán szóba kerülhetett a beatzene, a műfaj erejéhez, népszerűségéhez képest csak szűk terjedelemben jelenhettek meg cikkek, azok is fülbesúgásos alapon íródtak. Az volt a meggyőződésük, hogy könnyen helyre tudják tenni a műfajt, ha be tudják lopni a dalokba a kommunista ideológia üzeneteit. Ez a törekvésük is csak felemás módon sikerült, mert egyre nagyobb volt a nemzetközi érdeklődés a magyar könnyűzene iránt. A legjobb példa az átgondolatlanságra és a kapkodásra az első nagylemezünk története. A Magyar Rádió angol szekciójának a vezetője, a pár éve Magyarországon elhunyt Charlie Couts meglepődve tapasztalta 1968-ban, hogy mi minden van nálunk, még elég elfogadható beatzene is. Arra gondolt baloldali angol barátaival, hogy meg kellene mutatni a magyar beatzenét Londonban. Egy hónapra kiküldtek bennünket Angliába. A Decca világcég nagylemezt vett fel velünk, annyira tetszett nekik, amit csináltunk. A dolog sokkszerűen hatott a magyar beatszakmára, az Omega Red Star nagy riadalmat keltett főideológusék köreiben is, mert attól féltek, hogy kihullik a kezükből a karmesteri pálca, a műfaj irányítása. Letiltottak a következő angliai turnénkról, és az Illés együttest küldték ki helyettünk, akiket addig provokáltak, amíg hosszú ideig az egész szakma kedvét el nem vették a Lajtán túli próbálkozásoktól. Cserébe hazai nagylemezek kiadásáról döntöttek, amelyről egyébként addig hallani sem akartak.

-A megpróbáltatások nem zilálták szét a zenekarokat?

-Az Omegának kifejezetten jót tettek a megpróbáltatásai. Felnőtté váltunk. Tudtuk, hogy észnél kell lenni, óvatos duhajnak kell maradni minden szempontból. Ezerszer át kellett rágni, hogy kinek mit mondunk, milyen számokat, nyilatkozatokat akarunk megjelentetni. A közös felelősségvállalás remekül összekovácsolta a csapatot. Már az sem csökkentette a lendületünket, hogy a körön kívül kerültünk, mindennel nekünk kellett foglalkoznunk, hivatalosan semmiben sem segítettek. A mostoha körülmények lassan mégis a mi malmunkra hajtották a vizet. Kiderült, hogy a beat-, később pop- vagy rockzenének hívott műfaj világsztárjait nem tudják és nem is akarják megfizetni a szocialista blokk országai. Így saját sztárokat adtak kézről-kézre egymásnak, rockban leginkább a műfaj hazai úttörőit, dzsesszben pedig a lengyeleket. Nem győztük teljesíteni a csehszlovákok, bolgárok, NDK-sok, szovjetek felkéréseit, akik úgy ünnepelték a hazai élgárda tagjait, mintha a saját zenekaraik vagy énekeseik lettek volna.

-A remekül összekovácsolódott zenekart egy idő után már más tette alaposan próbára. A sok utazás, a zenész életforma sok reményteli család álmait foszlatta szét.

-A feleségem ahhoz szokott hozzá, és később a gyerekeim abban nőttek fel, hogy én egy-egy hónapra eltűnök az Omegával. Sajnos akkor még mobiltelefon nem volt, de vonalason, kockáztatva a lehallgatás vagy a belehallgatás veszélyét, nagyjából mindig tudtam, hogy mi van otthon, mi történt éppen a gyerekekkel. Az egyeztetés, az életvezetés nagy mestere a feleségem, pontosan tudta, hogy mikor kivel mit kell csinálnia. Tanárnőként profi módon állt Balázshoz, aki kicsit nehezebben viselte apja zenész mivoltát, de a lányunknál, Dóránál már automatikusan ment minden, mint a karikacsapás. Balázs Vendéglátóipari Főiskolára, sőt médiaszakra is járt, Dóra angolszakos tanár.

-Nem akartak zenészek lenni?

-A barátaim tanácsát is kikértem, tudni akartam, hogy mihez van tehetségük. Csak azért, mert viszonylag jól menő zenész az apjuk, ne csinálják ugyanazt, mint ő. Abban az időben, amikor én kezdtem, teljesen másról szólt a könnyűzene, mint most. Az a funkciója, ami akkor erőteljesen meghatározta a rockzenét, ami egyben életstílust, erkölcsi felfogást és politikai hovatartozást is jelentett, ma már csírájában sincs benne.

Horváth Gábor Miklós

 

Comments are closed.