Meglepetés Kanadából

Spread the love

Dancs Rózsa

Dancs Rózsa

Húsz éve jelenik meg Torontóban a magyar-angol nyelven írt irodalmi folyóirat, a Kalejdoszkóp. Főszerkesztője a szülőföldjét, Erdélyt elhagyni kényszerült író, Dancs Rózsa. A folyóiratot köszöntő ünnepségek egyik meglepetése volt, hogy húsz orvos, író, költő, színész, előadóművész, újságíró, szerkesztő, rendező, irodalomtörténész, plébános, morálteológus, bibliográfus, a Kőrösi Csoma Sándor Program ösztöndíjasa, a Magyarság Háza igazgatója, a Szervátiusz Alapítvány elnöke köszöntő sorokat írtak Rózsának, amelyet egy díszes album formájában át is adtak neki és a kiadót vezető férjének, Telch Györgynek Torontóban. Az írónő nem maradt adós. A Diaszpóra Tanács ülésére Budapestre érkezett főszerkesztőnő minden érintettnek igyekezett személyesen átnyújtani a Kalejdoszkóp jubileumi meglepetés-számát, amelyben azok a bizonyos köszöntő sorok is megjelentek. Ezek között találhatjuk munkatársunk, Horváth Gábor Miklós következő írását.

Nyilvános tépelődés egy folyóirat születésnapján

Gyanítom, már nem is folyik hagyományos értelemben vett szerkesztőségi munka napi-, heti- és havilapoknál, amit valamikor annyira szerettem, hogy boldogan jártam be a munkahelyemre az Osvát utcába az újraindított Pesti Hírlaphoz (az egyik szerkesztője Lázár Ervin volt!) vagy a Blaha Lujza téri – azóta eltüntetett – épületbe, az Estibe. A közeli New York Kávéházhoz – akkor Hungáriának hívták – kapcsolódik első és egyben az egyik legmeghatározóbb élményem is: ebben a patinás palotában működött az Új Tükör szerkesztősége. Itt fogadott szobájában a főszerkesztő-helyettes, Fekete Sándor egy ifjú titánt, akinek az érdekében senki sem szólt, de aki úgy érezte, hogy írásai önmagukért beszélnek. És mint a mesében, a Szerkesztő úr azonnal olvasni kezdte a közlésre szánt írásaimat (elképzelhető-e ma ilyesmi?), mi több, kijelentette, hogy az egyik novellám a lehető legrövidebb időn belül meg fog jelenni. Így is történt. 1984-et írtunk.

Szépen indult tehát minden, aztán szépen is folytatódott. Újságíró lettem. Szerettem a kollégáimmal, feletteseimmel beszélgetni a tervezett cikkeinkről, a megjelentek erényeiről, hibáiról. Rengeteget tanultunk ezekből a beszélgetésekből, de hasznát látta a kedves olvasó is, hiszen egyre színvonalasabb újságot vehetett a kezébe.

Aztán egyszer csak megszűntek a szerkesztőségek. Ez nagyjából olyan, mintha minden állatkertből szabadon engednék a lakóikat. Mit tehet egy láma a Nagykörúton? Amit az újságíró szerkesztőség híján. Elkallódik. Illetve… Ilyenkor jönnek a váratlan találkozások, szívszorító egymásra találások. Dancs Rózsa írásait, megrázó élettörténetét ismertem, de személyesen nem volt szerencsém találkozni vele. Egy közös ismerősünknek köszönhetően mégis sor kerülhetett egy kellemes beszélgetésre. Szó szót követett, és amikor Rózsa megtudta, hogy verseket írok, azonnal előbújt belőle az érdeklődő, érzékeny szerkesztő. A beszélgetés ezután verselemzéssé alakult, Rózsa hangosan olvasta soraimat, hogy jól értelmezi-e. Én pedig, ahogy Kosztolányi Hajnali részegség című remekművében írja: „Szájtátva álltam, s a boldogságtól föl-fölkiabáltam.” Hát léteznek még szerkesztők? Léteznek még emberek, akik önzetlenül, időt, fáradtságot nem mérlegelve, örömmel „szakmáznak”, fedeznek fel új kollégákat, művészeket és lehetőségeikhez mérten igyekeznek mindent megtenni értük? Léteznek! Dancs Rózsa közéjük tartozik.

 

Comments are closed.