Az út végén újabb út kezdődik

Spread the love

Ebben az évben is a Pesti Vigadóban rendezett gálaesten ismerték el a hazai operatőrök munkáját a Kovács László és Zsigmond Vilmos nevével fémjelzett díjakkal.

A fotón Zsigmond Vilmos, Illés György és Kovács László. Fotó: H.S.C.

A fotón Zsigmond Vilmos, Illés György és Kovács László. Fotó: H.S.C.

A Kovács László és Zsigmond Vilmos Magyar Operatőr Díjjal diák kategóriában a zsűri Lehr Juhász Péter: Jakab című filmjét jutalmazta az 50.000 USD értékű Sparks Kft – Panavision filmes kameracsomaggal, a Magyar Filmlabor egymillió forint értékű laborszolgáltatásával. Életműdíjban részesült Vagyóczky Tibor, Gyurikó László és Pap Ferenc. Nagy András az Örök tél című film fényképezéséért kapta a legjobb operatőr díját nagyjátékfilm kategóriában. A természetfilm kategória győztese Mosonyi Szabolcs lett a Vad Balaton című film fényképezéséért. A dokumentumfilm kategóriát Vargyasi Levente nyerte a Tehenesek című alkotásban nyújtott teljesítményéért, a kisjátékfilmek közül az Ostrom című filmet ítélték a legjobbnak Dévényi Zoltánnak köszönhetően. Csukás Sándor a Merénylet című film fényképezéséért részesült elismerésben televíziós film kategóriában.

A zsűri tagjai Koltai Lajos rendező-operatőr, Kende János operatőr, Lajos Tamás operatőr-producer, Káel Csaba rendező és Pados Gyula operatőr voltak.

Az Oscar-díjas Zsigmond Vilmos nemcsak szakmai körökben volt ismert és elismert művész, ám Kovács Lászlóról mindmáig kevesebbet tudhatunk, pedig ő fényképezte többek között az éppen ötven éve bemutatott Szelíd motorosok című filmet. A film felújított kópiájának vetítése apropóján találkoztam Kovács Lászlóval Los Angelesben, persze szó esett a város magánrepülőterének kellemes éttermében még annyi másról is. Húsz év távlatából visszatekintve mintha leltárt készített volna életéről a zseniális operatőr… Istenem, de kár, hogy nem ebédelhetek újra Kovács Lászlóval, és hol van már Andy Vajna luxusjárgánya Los Angeles magángépeket fogadó repülőteréről?!

 

Álmodom? Los Angelesben ülök egy kellemes étteremben, és szemben velem tini korom kedvenc filmjének, a Szelíd motorosoknak az operatőre, Kovács László vív ádáz csatát egy hatalmas mexikói harcsával. Körülöttünk folyamatosan repülőgépek húznak el, nem zajosan, hivalkodóan, mint az óceánnal dacoló Boeingek, hiszen ez az angyalok városának magángépeket fogadó repülőtere, de határozottan emlékeztetve arra, hogy a napfényes Kaliforniában vagyunk. Egy kedves úr, az étterem tulajdonosa ráadásul időről-időre a kedélyállapotunk iránt érdeklődik, s hiteles mosollyal nyugtázza, hogy órák óta minden rendben.

– Jó érzés, hogy a találkozásunk színhelyének a tulajdonosa egy magyar származású világutazó, hogy sűrűn látható itt a szintén magyar Andy Vajna gépe, s egy újságíróval magyarul beszélgethetek Magyarországról, kedvenc halam elfogyasztása közben – töröl egyet a homlokán Kovács László, és egészségeset húz a söröspoharából.

Nézem a világhírű operatőrt, aki több mint négy évtizede hagyta el Magyarországot, aki a világ legnevesebb színészeivel és rendezőivel dolgozik Hollywoodban, akinek beszélgetés közben nem mindig magyarul jut eszébe a megfelelő szó, de aki számára annyira fontos mindaz, amit az országunkkal kapcsolatban megtudhat. Mintha kitalálná a gondolataimat, folytatja.

– Nehéz fölhúzni a gyökereket, és elmenni máshová. Brutális hely ez az Amerika a nagy távolságok miatt. Az itt töltött negyven évem alatt minden táján megfordultam ennek az országnak. Rengeteget forgattunk és rengeteget utaztunk, de a szülőfalumhoz hasonló helyet nem találtam. Cece a nagyapám, aki Olaszországban harcolt az első világháborúban, és 96 éves koráig egészestés történetei voltak. Cece apám, aki a papucsával úgy elfenekelt, amikor hazaszöktem a györei gimnáziumból, hogy nem volt kedvem csatangolni többé. Cece a nagymamám, aki igyekezett megvédeni minden bajtól. Cece nekem a ló, a tehén, a disznó, a kacsa, a csirke, a liba és a háború, ami után minden odalett. És Cece nekem anyám, s az ingyen mozi.

– Mi köze volt édesanyádnak a mozihoz?

– Fapadokon, fehér lepedőre vetítve néztük a 16 milliméteres német propagandafilmeket, mi mást 1943-44-ben. Anyám színdarabokat, rádiójátékokat, koncerteket, verseket hallgatott rádión. Remek sztoriérzékkel rendelkezett, ki tudta találni, hogy mi lesz a vége egy-egy történetnek, amit a rádióban hallgattunk vagy filmen néztünk. Élvezte, hogy engem is érdekel, ami őt, és sokat mesélt nekem. Ha segítettem neki, mint a mozielőadások egyik fő szervezőjének plakátokat ragasztani villanypóznára, üzletekbe, a vasútállomáson, bemehettem a vetítésre. Péntekenként egy, szombatonként két előadás volt.

– Ez a jópofa szórakozás vált később veszélyes moziőrületté?

– Amikor apám a budapesti Református Gimnáziumba íratott, mondván, hogy „ne legyél olyan, mint én” – ő mérnököt, anyám orvost szeretett volna faragni belőlem –, az olasz, francia, angol, orosz és magyar játékfilmek úgy hatottak rám, mint a drog. Naponta két-három előadásra ültem be, nem csoda, hogy 260 óra hiányzásom gyűlt össze a tanév végén. Nagy szerencse, hogy a tanárnőnek, akinél rajtam kívül még két cecei diák lakott, sikerült valahogy megoldania a problémát.

– Gondolom, ezek után egyértelmű volt, hogy nem létezik más számodra, csak a Színház- és Filmművészeti Főiskola.

Hatalmasat kacag, s közben sört rendel még nekem, merthogy biztosan úszni akar egyet utoljára az a hatalmas harcsa, amivel ketten együtt alig tudtunk megbirkózni.

– Azt sem tudtam, hogy ilyen iskola létezik – nevet még mindig, és pár csepp asztalra löttyent sört igyekszik szalvétájával felitatni –, de azt sem tudtam, hogy akarok-e színész vagy rendező lenni. A színészethez egyáltalán nem éreztem tehetséget, a rendező munkája pedig abszolút körvonalazhatatlan volt számomra. Úgy gondoltam, ő csak téblábol komoly arccal össze-vissza, de nincs is lehetősége részt venni a dologban. Az akartam lenni, aki a képet csinálja. Az kézzel fogható, konkrét feladat. Kiderült, hogy akkor én operatőr akarok lenni. Egészen különös és megmagyarázhatatlan vonzódást éreztem a „képcsinálás” iránt. Ez az ember a világ csodáit bele tudja sűríteni a masinájával rögzíthető, négyszögletes képbe. Tőle függ minden, ő nyitja az „ablakot”, amelyen kilátni a világra. Könyv vagy jegyzet természetesen nem volt, amiből készülni lehetett volna a felvételire. Először le is késtem a jelentkezési határidőt. Kritikus hónapok következtek. Nem akartam hazamenni. Segédmunkás lettem. Hamarosan egy diáktársam színészbatátai statisztálni hívtak a Vígszínházba és a Filmgyárba. A Rákóczi hadnagya ment Várkonyi Zoltán rendezésében a Vígben, Benkő Gyulával és Ruttkai Évával a főszerepben. Már a rendezői instrukciók is fantasztikus élményt jelentettek számomra, ám az igazi varázslat a film volt. Eiben István forgatott filmet Erkel Ferenc életéről, amikor életemben először léptem egy bevilágított műterembe. Illata, íze volt mindennek. Ma is ezt érzem, ha egy filmstúdióban dolgozom. Varázslatos a film illata!

– És egyszer csak a Főiskolán találtad magad?

– És egyszer csak majdnem az utcán találtam magam! Osztályunk harminc tagjából a harmadik év végére egyedül én maradtam. Szellemi atyám, barátom, a Papi, Illés György úgy mentette meg a helyzetet, hogy a Zsigmond Vilmosék osztályából évet ismételtetett két úrral, és így lettünk hárman egy úgynevezett összevont végzős osztály.

– Játékfilmek forgatása helyett jött az 1956-os forradalom…

– Vagy tízezer méter filmet forgattunk Vilivel az országban történt eseményekről, mert úgy éreztük, hogy nekünk, filmeseknek vissza kell valamit adnunk a valóságból. Várpalotán jártunk, amikor bemondta a rádió, hogy az ellenforradalmárok tegyék le a fegyvert, semmi esélyük nincs, bevonult a szovjet hadsereg. Először azt hittem, hogy valami rádiójátékot hallok, mint anyámmal régen, de jöttek a hírek, hogy már lövik Budapestet. Vilivel úgy döntöttünk, hogy Bécsbe megyünk, mert a felvett anyagaink miatt még nagyon nagy bajunk lehet. Amerikába aztán külön érkeztünk, Vili New Yorkban, én Washingtonban próbáltam szerencsét.

– Mi történt a forradalomról készült felvételekkel?

– Münchenben vágtak össze egy hatvan perces dokumentumfilmet belőle, amit eladtak egy amerikai tévétársaságnak. Amerika akkor legismertebb tévés személyisége vezette be a műsort. Százezer dollárt fizettek a filmért. Nem nekünk, a müncheni cégnek. A felvételeink bejárták a világot. Az otthon maradt családtagjaink miatt azonban jónak tartottuk Vilivel, hogy szóba sem került a nevünk ezzel a filmmel kapcsolatban. Legnagyobb gondunk az volt, hogy mihez kezdhetünk, hová menjünk, kihez forduljunk Amerikában. Mindenféle munkát elvállaltunk, de az álmainkat nem adtuk fel. Referencia munkákat vártak tőlünk, de nem volt egy kocka felvett anyagunk sem. Csak azt tudtuk, hogyha a film közelébe jutunk, képesek leszünk bizonyítani. Addig a túlélés volt a cél, hogy legyen ruhánk és fedél a fejünk fölött. Ma már furcsának tűnik, de nem voltam ideges, nem voltam kétségbeesve, pedig öt-hat évig a film illatát sem érezhettem.

– A Magyar filmesek a világban című könyv azt írja, hogy egy ideig szexfilm forgatásból tartottad fenn magad.

Az aranykeretes szemüveg villan egyet, aztán László nyugodt mozdulattal hátrasimítja ősz haját. Hamarosan a szemüvegben visszatükröződő, előbb még összekuszálódott repülőgépek is a helyükre kerülnek.

– Nagyon szomorú, hogy ez benne van a könyvben, mert ez nem igaz. Az amerikai hadsereg részére készítettem filmeket, aztán egyéb oktatófilmeket, hirdetéseket. Pornófilmet nem!

– Mit jelent számodra a Szelíd motorosok?

– Mindent! Azokat a hegyeket, patakokat, sivatagokat láthattam viszont a forgatáson, amelyeket még a cowboy-filmeket nézve, gimnazista koromban meg akartam érinteni, annyira tetszettek. Ezt a csodát megmutatni csak a szerelemhez fogható, bódító érzéshez tudom hasonlítani. Kalifornia, Arizóna, Új-Mexikó, Texas, Luisiana… Sikerült az én kis „négyszögletes képembe”, a kamerámba sűríteni őket úgy, ahogyan még soha nem láthatta senki. Új szemléletről, új látásmódról, egyéni filmes megjelenésről beszélt a szakma a film bemutatója után. A nézőknek pedig nagyon tetszett. No persze nem mindenki örült neki, hogy a Szelíd motorosokat követően már nem lehetett olyan kényelmesen filmet csinálni. Néhány kritikus még a szakmai tudásomat is megkérdőjelezte azért, mert a megszokottól eltérően sikerült megmutatnom azokat a helyszíneket, amelyeket csak egyféleképpen, a cowboy-mesékből ismertek. A mesés tájakból valóság lett a Szelíd motorosokban. Ám akik nem tartottak lépést a motorosokkal, ottmaradtak a porban. Nem véletlen, hogy az Amerikai Filmakadémia új kópiával premiert rendezett ismét, harminc évvel az ősbemutató után. Persze Jack Nicholson, Peter Fonda, Dennis Hopper vagy én nem tudtunk róla forgatás közben, hogy az új szemlélet szimbólumát csináljuk éppen.

– Ma már viszont, gondolom, pontosan meg tudod fogalmazni, hogy mi volt ennek a hatalmas áttörésnek a szakmai alapja.

– Az Illés-iskola. Vili és én ugyanazt tanítjuk mesterkurzusainkon, mint amit Papitól tanultunk a főiskolán. Pedagógiai rendszerénél, gondolkodásmódjánál ma sem ismerek korszerűbbet. Azt mondja, hogy ha tehetséges vagy, segít felfedezni a dolgokat. Türelemmel, a megfigyelőképességed fejlesztésével. Megtanít látni. Látni a formákat, elhelyezni a térben, megfigyelni a fény-árnyék viszonyokat. Addig rajzoltunk, amíg mindez vérünkké nem vált, amíg használni nem tudtuk ezeket a képek megalkotásához alapvetően szükséges ismereteket. Mert mi az operatőr feladata? Újrateremteni a lencse előtt a valóságot. Egy filmjelenet akkor hiteles, ha a mondanivaló kifejezésére sikerül megtalálni a megfelelő képet, a megfelelő ablakot a világra. Az operatőrnek addig kell változtatnia, alakítania a képen, addig kell ablakokat nyitogatnia, amíg esztétikailag, hangulatilag megfelel a rendező által elképzelt valóságnak. Peter Bogdanovich-csal készült munkámat, az 1973-ban bemutatott Papírholdat tudom felhozni erre a legjobb példának.

– A szakma progresszív részének, az újdonságra érzékeny nézőknek már szüksége volt valami másra, elegük lett a hagyományos hollywood-i produkciókból?

– Pontosan úgy, ahogyan most a jelenlegi „nagy öregekből”, belőlünk lett elege a feltörekvő nemzedéknek. Az új irányzat, a digitális őrület azt sugallja, hogy a technika és a pénz mellé már felesleges a művész. Ez óriási tévedés! Művészi alkotásokra van szükség a technika és a tőke együttműködésével. A vetített kép ereje, varázsa soha nem múlik el. A filmet leváltani nem lehet, mert a világ nagyon szereti a mozit, amit semmi más nem képes helyettesíteni.

– Egyre nagyobb hangsúlyt kap manapság az a vélemény, hogy a valamikor például Sylvester Stallone vagy Arnold Schwarzenegger nevével fémjelzett filmekhez hasonló mozik megbuktak.

– A rossz, erőszakos, üldözéses, gyilkolásos akciófilmek, horrorok, krimik, sci-fik ideje lejárt. Most a romantikus filmek kellenek a nézőknek. Innen már csak egy lépés, hogy újra szerephez jussanak a művészi törekvések. Úgy látszik, mégis kell az ember az embernek.

– Beszélgetésünk végén felteszem azt a kérdést, amivel az étterem tulajdonosa „zaklat” állandóan téged: hogy vagy?

– Nem a szokásos amerikai udvariasság mondatja velem, hogy remekül. Van egy tündéri feleségem, Audrey, akivel még a Szellemirtók forgatásán ismerkedtem meg, s akinek gyermekemet, a tizenkét éves Juliannát köszönhetem. Julianna alakja anyám, arca apám, kiváló megfigyelőkészséggel megáldott lány, novellákat ír, és operatőr akar lenni. Vilivel felváltva mesterkurzusokat tartunk évek óta a Színház- és Filmművészeti Főiskolán. Egy könyvvel ajándékoztak meg Lengyelországban az életműdíjam átadásakor, amelybe az elmúlt harminc évem fontosabb szakmai történéseit sűrítették. Mit kívánhatok még? Nézegetem a repülőgépeket, és az jut eszembe, ami gyerekkoromban a vasúti sínekről meg az országútról: vajon hol van az út vége, hová futnak a sínek? Azóta számtalan úton jártam, hátborzongató távolra is elmerészkedtem, de nem találtam az út végét, mert az út végén újabb út kezdődik. Ez csodálatosabb élmény, mint egy földrész felfedezése.

 

Horváth Gábor Miklós

 

 

 

Comments are closed.