Vígjáték egy gyászolóról

A hét egyik új filmje, a francia Háziúr kiadó. A díszbemutatóra hazánkba érkezett a film rendezője, Francois Desagnat és az egyik főszereplő, a francia filmes hagyományoknak megfelelően a természetes bájával és finom lelki rezdüléseivel hódító Julia Piaton. A Francia Intézet kávézójában örömmel válaszoltak az amdala.hu kérdéseire.

Fotó: Tamás Dorka

– Filmes pályafutásuk alatt mennyire sikerült megismerniük a francia mozinézők szokásait, igényeit, elvárásait?

Francois Desagnat: Szereintem két dologról van szó! Vannak ugye a mozinézők és általánosságban a közönség. A közönség mindig változik. Az a rendező, aki mindenáron a közönség összes tagjának meg akar felelni, képtelen jól elkészíteni a saját filmjét. A mozinézők azt várják egy filmtől, hogy lökdössék őket előre, penderítsék ki a megszokottból, a porosból, az átlagosból, az unalmasból. Ők értékelik az újdonságokat, a meglepetéseket és egy rendező ezeknek az elvárásoknak kell, hogy megfeleljen. Ehhez jó adag határozottság, magabiztosság szükséges a rendező részéről és egy jó filmes csapat, hogy az ötletet, a közössé vált vágyainkat képesek legyünk valósággá gyúrni. Nekem tehát az a dolgom, hogy bízzak a jó ötletemben, és bárhogy alakulnak a körülmények, semmi esetre sem szabad hagynom elveszni. A tapasztalat azt mutatja, hogy a jó ötletből egy remekül együtt dolgozó csapat jó filmet csinál, ami a nézők tetszését is elnyeri.

Julia Piaton: Egy művész a munkája során nem hagyatkozhat semmi másra, csak a művészi szabadságára és a kreativitására. Igazán fel sem merülhet benne a kérdés, hogy mit akar a néző, mert akkor a saját akaratát, képzeletét, fantáziáját, mondanivalóját zárja kalodába. Ez végül is azt jelenti, hogy kihúzza a saját lába alól a talajt. Ettől kezdve a színész nem azt a szerepet fogja játszani, akit kellene, amiért a rendező őt választotta az adott feladatra, hanem valami egészen mást. Azt, amit csinálunk, vállalnunk kell akkor is, amikor otthon egyedül a tükörbe nézünk.

Francois Desagnat: A legnagyobb siker és a legjobb érzés számomra az, ha egy érdekes, jó film forgatása végén azt tudom mondani, hogy szívvel-lélekkel mindent megtettünk, amit megtehettünk. Ha a gazdasági szempontok, a bevétel, a nézőszám járna a fejünkben, miközben a film készül, a néző megérezné ezt a film ellen elkövetett merényletet. Önmagában az, hogy közönségsiker legyen egy film, nem egy őszinte, belülről jövő cél. Hol lennének akkor a saját elvárásaim magamtól?

– Jártak-e már Magyarországon? Van-e elképzelésük arról, hogy milyenek a magyar mozinézők elvárásai egy francia filmmel kapcsolatban, különösen akkor, ha műfaji meghatározásként „fergeteges vígjáték” szerepel a plakátokon? Én csak annyit tennék hozzá, hogy ebben az esetben a hazai elvárás az, hogy a film elejétől a végéig a nézők hasukat fogják a nevetéstől…

Julia Piaton: Először vagyunk Magyarországon. Lenyűgöző, hogy így fogalmaz a forgalmazó, de lehet, hogy a nagy szavakkal óvatosabban kellene bánni. Nagy kérdés, hogy mennyire szerencsés egekig magasztalni előzetesen egy filmet. Nem okoz-e csalódást ehhez képest például a Háziúr kiadó a magyar nézőknek? A film francia fogadtatása valóban szép sikernek mondható. Nagy örömünkre sikerült életkortól függetlenül megnevettetnünk sok-sok nézőt. Megbízható információk szerint sokan nézték egyedül is, közösségben is, és tetszett nekik.

Francois Desagnat: Megint itt vagyunk a marketingnél! Tagadhatatlan, hogy kell a jó marketing is egy filmnek, de az utóbbi időben igyekszem valahogy kimaradni a filmes munkának ebből a részéből. Lehet-e hazudni a közönségnek? A Kaliformiai álom forgalmazója úgy hirdette a filmet Franciaországban, hogy „olyan nincs, hogy a Kaliforniai álom nem tetszik valakinek”. Ettől a pillanattól kezdve a francia nézőknek fenntartásai voltak a filmmel kapcsolatban, és szerintem jogosan. Miért ne dönthetnék el ők, hogy tetszik-e nekik vagy sem?! Ahogy Julia mondta, nem szabad dobálózni a nagy szavakkal. A forgalmazók meggyőződése viszont, hogy csak így lehet becsalogatni a nézőket a moziba. Ettől függetlenül természetesen reménykedem abban, hogy a filmünk tetszeni fog a magyar nézőknek is. Ha minket kérdeznek, mi csak szerényen annyit mondunk, hogy a filmünkkel szeretnénk megnyugtatni a nyomasztó helyzetbe került embereket. Lehet beszélni bárkivel, csak kellő nyitottság szükséges hozzá. Nem szégyen a másiktól tanulni, bármekkora a korkülönbség két ember között, és az sem utolsó szempont, ha jót tudunk nevetni a gondjainkon, bajainkon is.

Julia Piaton: Igen, igen! Ez egy abszolút realista film, halállal, válással, nyugdíjba vonulással, munkavesztéssel, véget ért szerelemmel, de optimista üzenettel, hogy mindezeket, ha humorral állunk hozzá, reménykedhetünk abban, hogy el tudjuk viselni, fel tudjuk dolgozni és tovább tudunk lépni. A filmben szereplő figurák cinikusak, elkeseredettek, érzelmi sérültek, barátságtalanok, befelé fordulóak, pontosan olyanok, amilyenek mi vagyunk rossz pillanatainkban, de iszonyú életenergiák rejtőznek bennük. Ez az, ami felkavarja a nézőt, hogy ezeket a hullámvölgyeket, kihívásokat, kényes témákat lehet kezelni, ki lehet beszélni, ki lehet heverni megfelelő hozzáállással. Ha akarjuk, megváltoztathatjuk az életünket.

Francois Desagnat: Valóban nehéz témák, kemény részek is szerepelnek ebben a vígjátékban. Vagy inkább úgy mondom: vígjáték drámai jelenetekkel. Ám ha a néző kimegy a moziból, nem érezheti úgy, hogy idiótának nézték őket, mert a valóságból indultunk ki, és a problémáikra próbáltunk megoldást találni. A címszereplőnk nagy gyászából igyekszik újjászületni. Ez egy hosszú folyamat. Ha nem komoly a kiindulási pont, komolytalan lenne az egész film. Ahogy a valóságban, alaposan meg kell szenvednünk a gyásztól a nevetésig. Nem a térdünket csapkodó, hasunkat fogó röhögésig, de a jóleső, felemelő, megkönnyebbülést adó, túlélő nevetésig.

Horváth Gábor Miklós