Szabad Györgyre emlékezünk

Szabad György

Életének 91. évében elhunyt Szabad György Széchenyi-díjas akadémikus, aki 1990 és 1994 között volt az Országgyűlés elnöke.
Galamb a Parlamentben címmel 1993. május 11-én jelent meg interjúm az Esti Hírlapban Szabad Györggyel, akit, ahová csak lehetett, három napig követtem Szerdától szombatig alcímmel futó sorozatom kedvéért. Izgalmas időszaka volt ez az életünknek, neki is, nekem is.

Szerdától szombatig Szabad Györggyel
Galamb a Parlamentben

– Kossuthot faggatták annak idején: „Mondja, édes úr, mi a véleménye arról, hogy…”, de ő közbevágott: Én keserű úr vagyok, kérem!”
– Éppen most idézi ezt, II. Erzsébet, Anglia királynője minden várakozást felülmúló látogatása után?!
– Félreértés ne essék, az idézet a jópofáskodásra vonatkozik, amihez nem vagyok jó alany, nem a királynő látogatására! II. Erzsébet Magyarországon töltött napjainak a sikere csak azok számára meglepetés, akik nem kísérték figyelemmel az elmúlt évek eseményeit. Például, amikor viszonoztam az angol parlament elnökének látogatását, Thatcher asszony hosszan és barátságosan a lakásán fogadott. Még a választások előtt többen az angol külügyminiszterrel, Douglas Hurddal találkoztunk Budapesten. Magyarország presztízse igencsak megemelkedett Anglia szemében. Rokonszenves, megbízható partnernek tekintenek bennünket ebben az instabil régióban. Reméljük, mindez további hatással lesz gazdasági kapcsolatainkra is. Általában sokra értékelik az átmenet formáját, a békés rendszerváltást.
– Ön történelmi jelentőségűnek ítélte II. Erzsébet, a magyar országgyűlésben elmondott beszédét, de nyilván ön is tudja, hogy jó néhány honpolgárunk nem is sejti, mit jelent az angol királynő a politikai hadszíntéren.
– Nem rangkórság folytán tiszteljük Anglia királynőjét! Amely országban királyság van, ott az alkotmányos államfő a király. II. Erzsébetet tehát az államfőknek kijáró tisztelettel fogadtuk. Idegen államfő aligha szólott még nálunk ilyen elismeréssel a magyarság történelmi szerepéről.
– Szerdán érkezett a királynő. Megváltoztatta-e ez a különleges esemény a szokásos napirendjét?
– Az ébresztőórám minden munkanapomon háromnegyed hatkor csörög. Hivatalban dolgozó feleségemmel és iskolás kislányommal fél nyolc körül indulunk el Budáról. Általában nyolc órára érek a Parlamentbe. Most is így történt, csak a napilapok, postai küldemények, ügyiratok, levelek átfutására, megválaszolására maradt kevesebb idő: elnökségi megbeszélés kezdődött.
– Kivételesen a képviselők között foglalt helyet az ülésen.
– Nem akartam megszakítani az elnöklést. A királynőt és férjét fogadtam pontban tíz órakor a Parlament főbejáratánál.
– Gyakorlatlan szemnek úgy tűnhet, hogy ilyenkor minden a legszigorúbb protokollnak megfelelő ritmusban és koreográfiában történik, önök azonban kedélyesen beszélgetve vonultak az ülésterembe. Emlékszik rá, miről volt szó?
– A királynő a képviselők száma felől érdeklődött, férje, Fülöp edinburghi herceg pedig a felsőház múltjára kérdezett rá.
– Távozásukba egy neveletlen galamb verdesett bele.
– Többen azt hitték, hogy Steindl Imréről beszélgetünk, mert egy pillanatra a szobra körül repdeső, az épületben rekedt galambot figyeltük a herceggel. Majd a királynő egy kérdéséhez kapcsolódva szót tudtam ejteni a határon túl élő magyarságról.
– Távozásuk után az elmaradhatatlan diktálás következett.
– Egészen Suzuki úr látogatásáig.
– Szendvics, kávé, üdítő nélkül?
– Az ebédemen negyedóra alatt túl vagyok a dolgozószobámban, egyebet csak akkor eszem, ha késő estig bent maradok. A napi négy kávémat szinte mindig megiszom.
– Csütörtökön este újra találkozott a királynővel.
– A Ház vezető tisztségviselőivel tárgyaltam, Chile magyarországi nagykövetét fogadtam, házbizottsági ülés volt, amelyen a következő hét munkaprogramját beszéltük meg, tehát igazi, „szürke”, munkás hétköznap volt. Héttől aztán „állt a bál”: az angol királynő adott vacsorát a Néprajzi Múzeumban, amelyre hivatalos voltam én is.
– Az angol külügyminiszter felesége mellett ült. Mit engedélyez ilyenkor a protokoll?
– Kellemesen elbeszélgettünk. Számomra különösen jólesett, hogy számon tartják férjével azt a bizonyos választások előtti találkozást.
– Fél tizenegykor hazament, hiszen pénteken délelőtt Esztergomba volt hivatalos, a Suzuki autógyár ünnepélyes avatására.
– Az ottani fogadásról viszont már el kellett jönnöm: a társadalombiztosítási önkormányzati választásokon szereplő hét szakszervezeti tömörülés képviselőinek az eskütételén voltam jelen az Országházban.
– Gyerekkorában tudott róla, hogy a T. Háznak van elnöke?
– Igen. Édesanyám egy-két alkalommal jelen volt látogatóként az 1930-as években az Országgyűlés karzatán. Erdélyből származom, ezt követően a háborúval meg a nehéz sorsunkkal voltunk elfoglalva. Aktívan politizálni csak 1987 táján kezdtem. Megéreztem, hogy érlelődnek egy nagy történelmi változás feltételei. Nem véletlen, hogy a kiútkeresők között annyian voltunk történészek! Megjósolni nem mertem, hogy mikor, milyen körülmények között robbannak szét a fennálló diktatúrák, de – egyes tanítványaim szerint – még a diktatúrák konjunktúrája idején hangoztattam, hogy az önkényuralmak mindig csak átmenetet képeznek az alkotmányos periódusok között.
– Mi győzte meg arról, hogy részt is kell vennie a történelemcsinálásban?
– Azt hiszem, ez Lakitelektől a rendszerváltás vitáin át, egészen a kerekasztal-tárgyalásokig tartó döntéssorozatban testesült meg. Egyes, a politikától addig visszahúzódó értelmiségiek számára nyilvánvalóvá vált: ha felfogásukat, törekvéseiket érvényesíteni kívánják, síkra is kell szállni értük, hogy ne fordulhasson elő újra, róluk nélkülük születik döntés. Többünk számára nem cél a politika, de eszköztárát használni kívántuk a demokratikus átalakulás érdekében.
– Mint házelnök, hogyan látja azt a sokak által sokszor emlegetett kérdést, hogy mindegy, diktatúra vagy parlamenti demokrácia, a hatalom mint olyan, hasonlóan visszataszító marad.
– Rendkívül ostobának tartom ezt a nézetet, mert azt feltételezi, hogy a két hatalmi struktúra közvetlenül összehasonlítható.

Horváth Gábor Miklós