Sebő Ferenc keservei – ezúttal nem tekerőlanton

Húsz évesen, mint a Szolnoki Szigligeti Színház nagyreményű segédszínésze, rongyosra hallgattam hasonló korú szobatársammal a színészházban Sebő Ferenc és Halmos Béla első nagylemezét. A sors úgy hozta, hogy bár a színpadot hűtlenül elhagytam, később azokkal, akikre felnéztem, akiknek az életét és színpadi munkásságát megismertem és megszerettem, interjúkat készíthettem. Így történt ez Sebő Ferenc esetében is. Most, hogy haláláról értesültem, egy húsz évvel ezelőtt megjelent beszélgetésünket kerestem meg. Ez a fantasztikus előadóművész és zenetudós igen keserű szájízzel foglalta össze A feladat ugyanaz maradt… címmel napvilágot látott cikkemben a népzene, néptánc, zenetanítás helyzetét.

A fotó Szalay Zoltáné a Fortepanból. (Előtérben Sebő Ferenc, mellette Halmos Béla.)

Évszázada már, hogy Bartók és Kodály gyűjteni kezdte a magyar népdalokat, s azóta kétszázezer lejegyzett dallam várja határainkon innen és túl az érdeklődőket a Zenetudományi Intézetben. Az egykor amatőr lelkesedéssel a magyar néphagyományok felé forduló Sebő Ferenc nagy bánatára ma legalább akkora küzdelmet jelent a saját kultúránk hazai megismertetése, mint a híres Halmos-Sebő duó varázslatos indulása idején.

– A ’60-as évek közepétől a Budapesti Műszaki Egyetem volt a világ közepe. Megszámlálhatatlan, a legkülönbözőbb műfajokban játszó muzsikusnak volt bölcsőhelye ez az intézmény!

– A műegyetemi zenekarban ismerkedtem meg Halmos Bélával. Én csellóztam, ő brácsázott, a karmesterünk pedig Oberfrank Géza volt. Diákéletünk meghatározó hangszere mégis a hihetetlen népszerűségnek örvendő gitár volt. Béla már elég jól játszott, de én sem először láttam gitárt életemben. Egészen fiatal gyerek voltam, amikor egy német barátomhoz utaztam nyelvet tanulni. Mivel beszélgetni még nem tudtunk, hát a gitárjával német népdalokat pöntyögtünk. Az alapfogásokat sikerült elsajátítanom. Bélával egy kollégiumi szobában laktunk, és az én József Attila versekre írt darabjaimat énekelgettük a csajoknak házibulikon, kirándulásokon.

– Ma már hihetetlen, de az, hogy olyan hatalmas lelkesedéssel a népzene, a népdalok, a néptánc felé fordultak, tulajdonképpen egy szerencsés véletlennek köszönhető!

– Az építész hallgatóknak kötelező volt minden nyáron termelési gyakorlaton, azaz falazáson, árokásáson részt venni. Ezt egy alkalommal ki lehetett váltani azzal, hogy az Aquincumban folyó nemzetközi ásatáson dolgozzunk. Bolgár, szerb, lengyel, német diákokkal kerültünk össze, és ők esténként a tábortűznél a népdalaikat énekelték. Bartók és Kodály országában ott ültünk hatalmas fülekkel, és szégyelltük magunkat, mert mi csak a József Attila versekre írt opuszaimat tudtuk játszani. Azt hitték, hogy népdalok, és szépen megtapsolták őket. Szégyenünkben keresgélni kezdtünk, hogy egyszer már mi is igazi népdalt tudjunk megmutatni a tisztes hallgatóságnak.

– Honnan tudták, hogy hol kell keresgélni?

– Azt már hallottuk, hogy hatalmas gyűjtemények vannak valahol. Amikor eljutottunk a Néprajzi Múzeumba, elég barátságtalanul kérdezték: „Minek az maguknak, amikor nincs is hozzá végzettségük?” Sajnos az információkon jó sokan elüldögélnek Magyarországon, mert ez megélhetést jelent nekik, de az ügyek nem mennek előre. Pedig a gyűjtemény egyik alapítója, Vikár Béla, aki elsőként gyűjtött fonográfhengerrel Európában, azzal a feltétellel adta át kincseit a múzeumnak, hogy azokat mindenki számára hozzáférhetővé teszik. Ez csak akkor sikerült, amikor összeismerkedtünk a híres tánckutatóval, Martin Györggyel. Elmentünk a lakására. Az egyik felvételt tette fel magnóra a másik után, hogy ismerjük-e. Ott ültünk, mint két majom, és nem ismertünk semmit. Gyimesi, mezőségi, mindenféle zenét mutatott, a legjavát persze Erdélyből. Tátottuk a szánkat. Ezekről nem hallottunk soha. „Ha már elkezdtétek – mondta -, akkor jó lenne rendesen megtanulni.” Címeket adott, hogy kikhez menjünk. Lelkünkre kötötte, hogy az általunk készített felvételeket is szolgáltassuk be a Zenetudományi Intézet gyűjteményébe.

– Ügyes!

– Összehozta az amatőr lelkesedésünket a tudományos háttérmunkájával. Munkatársai is támogattak bennünket. Vargyas Lajos például behívatott minket az intézetbe, hogy játsszuk el az egész repertoárunkat a plénum előtt. Elég sokan piszkálódtak a sajtóban, hogy miért játszunk népzenét gitárral, amikor az nem is népzenei hangszer. „Nos, uraim – mondta Vargyas -, most hallották, most szóljanak hozzá, ne a sajtóban!” Más az újságban gúnyolódni, mint szemtől-szembe állni valakivel. Ettől kezdve megszűnt divat lenni a cikizésünk.

– Ekkor kezdődött a Halmos-Sebő együttes sikertörténete?

– Mi az énekelt versekkel lettünk ismertek. Ez akkor nagyon nagy újdonság volt. Berek Katival jártuk az országot. Azért estünk ki az 1968-as Ki mit tud?-on, mert azt mondták, hogy ilyen műfaj nincsen. Töprengtek: operettnek nem operett, sanzonnak nem sanzon, népdalnak nem népdal, akkor mi a fene ez? Inkább elzavartak bennünket ugyanazokkal a József Attila dalokkal, amelyeket azóta is szívesen hallgatnak az emberek. Amikor a népzenét elkezdtem komolyabban tanulmányozni, rájöttem, hogy ha az énekelt verssel akarok foglalkozni, akkor a népdal az egyetlen egyetem, ahová el tudok menni. A népdal hasonlóan működik, mint a költészet Balassi korában. Dallamok és szövegek vannak, és ezeknek a szabad zsibvására, csereberéje az egész. A versek ritmusszerkezetének a megértéséhez, elsajátításához, a megközelítéshez, az előadásmódhoz nagyon nagy segítség volt ez a népdal-egyetem.

– A táncházak elindításával nem remélt, világméretű mozgalom bontakozott ki, amely önálló életre kelt, és ma már pörög-forog a maga útján.

– A táncházak világsikerének titka az, hogy szövetkezni tudtunk a tudománnyal. A tudomány mögöttünk állt, mi pedig le tudtuk vetkőzni azt az előítéletet, hogy a tudomány elvont dolgokkal foglalkozik, amelyek nem kellenek, mert a valóságban nincsenek ilyenek. A tudomány ugyanis az életet szolgálja. Információkat keres, az információkat pedig hasznosítani kell. Találkozásunk – Martin György személyén keresztül – a tudománnyal szárnyakat adott nekünk. Szenzációsan működtek a tanításaink, mert konkrét irányítást és jó anyagokat kaptunk hozzá. Világszerte kezdték lekoppintani. Ma Kanadától kezdve Japánig vannak magyar táncházak. Azért táncolják a magyar táncokat a japán gyerekek, mert jók a táncok, és jól tudjuk őket tanítani.

– Ma már kiderült, hogy miért akarta a kultúrpolitika a népdalt, mint valami félelmetes szellemet, palackban tartani?

– Magyarország a Monarchia óta jogászállam. Itt nagyon jó ideológiák vannak arra, hogy mit miért nem kell csinálni. Ebben világelsők vagyunk. „Mi is megpróbáltuk, aztán nekünk sem sikerült” – mondták komoly emberek. „Mennyi baj volt már a nacionalizmussal” – kontráztak mások. Az idők során minden mozgalom használta a népdalt összekötő anyagnak jobboldalon, baloldalon egyaránt. Sok kellemetlen tapasztalat gyűlt össze. Engem nem érdekelt, hogy a ’30-as, ’40-es, ’50-es években mit jelentett a népdal, a néptánc. Ebből én kimaradtam, mert a családomban ez a tradíció nem élt, a szüleim egyáltalán nem is énekeltek otthon. Mi voltunk az első mozgalom, akiket maga az anyag izgatott. Nem valami ideológia megerősítésére kerestünk népdalt vagy néptáncot. Én az anyagot kezdtem szeretni, mint zeneszerző, előadó. Martin György is ilyen volt, mint tudós. Rácsodálkozott a gyűjteményre, és mindenkinek próbálta elmagyarázni, hogy milyen fontos, mennyire értékes. Nyolc évszázad műveltsége, fájdalma, öröme, szíve-lelke van benne, nem kellene talán félredobni. Számunkra friss, kuriózum, érdekesség, újdonság volt, hiszen a népzenének nem a közforgalomban lévő rétegeivel találkozhattunk. A csöpögős romantika előtti, a barokk korba visszamenő, tehát objektívebb, szikárabb, modernebb stílusokkal foglalkoztunk.

– Mit szólt hozzá a közönség?

– Fokozatosan csempésztünk Nagy László, Weöres Sándor és József Attila estjeinkbe egy-egy népdalt, balladát, és nagy örömmel tapasztaltuk, hogy szívesen fogadja a hallgatóság. Kiderült, hogy nem azoknak volt igazuk, akik úgy vélték, hogy nem lehet, sőt nem szabad népdalokat játszanunk. Zenekarommal mind a mai napig hasonló műsorokkal lépünk színpadra.

– Több mint harminc év telt el azóta, hogy komolyabban a népdalok felé fordult. Hogy tapasztalja, mennyire változott meg a helyzet?

– Sokkal rosszabb lett! Kodály az ötvenes években mindent megpróbált, hogy az akkori kormányzattól a zeneoktatáshoz, a népzene megismertetéséhez pénzügyi forrásokat préseljen ki. Az ő keze is benne volt abban, hogy füzetek jelentek meg népdalokkal. Kodály állandó bögöly volt a hátukon, nem hagyta, hogy kivegyék az énekórákat az iskolákból, hogy a gyerekek ne tanuljanak meg énekelni. Folyamatosan levelekkel ostromolta az illetékeseket. Olyan tekintélye volt, hogy figyelembe kellett venniük a véleményét. Kodály Zoltán olyan pedagógiai formákat hozott létre, amelyek világszerte ismertté váltak, csak nálunk sorvadtak el a közönytől és az értetlenségtől. Akkoriban még nagyon képzett, sokoldalú emberek voltak a tanárok, nem a tanítás előtti napon tanulták az óra anyagát. A háború után ideológiai szempontból hosszú évtizedekig lenézett műfaj volt a pedagógia. A kontraszelekció során a felkészült tanárokat kiselejtezték.

– Csak nem azt akarja mondani, hogy a mai pedagógusok között nem találni nagyon képzett, sokoldalú embereket?

– Ritkán! Ráadásul a pedagógusok ma lehetetlen feltételek mellett kénytelenek dolgozni. A fiatalságnak az a pár éve, ami rendelkezésre áll a tanulásra, nagyrészt butaságok bemagoltatásával telik el. Húsz évesen pedig már nemigen lehet megtanulni semmit sem. Arra lehet építeni igazán, amit tizenhat éves koráig sikerül fölszippantania az embernek. A gyerekeink olyan iskolába járnak, ahol gyakorlatilag csak megőrzik őket. Nem tanulnak meg alapvető dolgokat, és egyáltalán nincs kihasználva a kreativitásuk. Ez nagyon nagy pazarlás! Ezt már lehetetlen behozni többé. Hátrányos helyzetbe kerülnek. Később lehet pszichológushoz járni, sok pénzt költeni, de nem fog segíteni rajtuk. Nem normális dolog, hogy a Magyar Televízióban nincs népzenei szerkesztőség, de a Duna tévében sem igazán szerepelnek a hagyományok a műsorstruktúrában. A népi kultúra mindig az utolsó téma, ez amolyan büdös lábú, megvetett, szégyellnivaló dolognak számít azokon a helyeken, ahol most a pénzekről döntenek. „Erre nincs igény, az emberek nem ilyesmit akarnak” – mondják a marketingesek.

– Mi a megoldás?

– A hagyomány tanulmányozásánál látja az ember, hogy azok a közösségek, akik még odafigyeltek a fiataljaikra, milyen remekül meg tudták tanítani őket mindarra, ami az élethez alapvetően fontos volt számukra. Mire felnőtt a gyerek, minden szükséges dolgot tudott. Az alapvető eszközök, a tánc, tehát a mozgás artikulációja, a zene, az ének, az emelt hangú kommunikáció és a beszéd az önkifejezésnek azok a formái, amelyek az emberi lelket egészségessé teszik. Ha bármelyik területen baj van, beteg lesz a lélek, amelyen nem lehet tablettákkal segíteni. Ezért volna nagyon nagy szükség tanulni a hagyományból. Ez nem újdonság. Minden nemzedéknek, amióta az emberi társadalom létezik, ez a feladata, csak vannak egyes korszakok, amikor elfeledkezünk erről. Az állam ma már nem ad pénzt ilyesmire.

– A népdal, a néptánc tanítása segít a kommunikációs problémákkal küzdő fiatalokon?

– Persze, hogy segít! Minden egyes parasztember, aki népdalt énekelt, nem színpadon képzelte magát. Tudott egy csomó szöveget, rengeteg dallamot, és abból összerakott magának olyat, ami róla szólt, az éppen aktuális érzelmeiről, gondolatairól. A hagyományos közösségek minden tagja eljutott a kreativitásig, természetesen különböző szinten. Aki ügyetlenebb volt, kevesebbet tanult meg, aki ügyesebb, többet. De mindenki úgy érezte, hogy egy közösségnek a tagja, nem kirekesztett, nem hátrányos helyzetű. Nyugaton tanfolyamokat találnak ki az utcáról összeterelt, szerencsétlen, gátlásos embereknek, és a zenével, tánccal, különböző tornagyakorlatokkal oldják fel a gátlásaikat. Nekünk itt vannak a hagyományaink, érdekes is, szép is, meg is tudjuk mutatni őket, de mi a nyugati, kitalált tornagyakorlatokat utánozzuk. Most kellene nekünk, magyaroknak nagyon észnél lenni! Ne felejtsük el, ami értékes, ami hasznos, ne fussunk olyan szekerek után, amelyek már rég elmentek. Olyan művészeti divatokat, áramlatokat kezdünk utánozni, amelyek Amerikában és Nyugat-Európában már húsz-harminc éve lefutottak. Ez provincializmus. Nekünk a saját szekerünkön kell maradnunk, ha azt akarjuk, hogy egyenrangúan tudjunk részt venni az unióban. Rengeteg dolgot tudnánk a hagyományunk és a tudományunk segítségével felmutatni. Csak először magunknak is meg kellene ismerkednünk a hagyományainkkal. A hagyomány pont annyit ér, amennyit a tudomány feltár belőle. Ezt műveletlenül nem lehet csinálni. Az európai kultúra nálunk még élő dolog, odaát már rég elfelejtették. Tudós szorgalommal el kell sajátítanunk a hagyományainkat, hogy közvetíteni tudjuk. Miért ne lehetnénk egy területen végre nagykereskedők?! Kapós árut tudnánk Európának, sőt az egész világnak kínálni.

Horváth Gábor Miklós