Kultúra az információáradatban

Nem gondoltam, hogy valamikor visszasírom az időt, energiát tekintve elég neccesen teljesíthető napilapos ténykedésemet, de azonnal hozzá kell tennem, hogy a 90-es évek legelején még teljesen más világot éltünk. Remek kollégáimmal a Pesti Hírlap kulturális rovatában kiemelt feladatunknak tartottuk a vidéki és a fővárosi színházak előadásainak megtekintését, és ez bőségesen elegendő volt ahhoz, hogy jól érezzük magunkat a bőrünkben. Kellemes ebédelésekre, fröccsözgetésekre (drága Lázár Ervin, tisztelettel köszönöm a barátságodat!) és jóízű beszélgetésekre is jutott idő. Abból éltünk, amit a legjobban szerettünk csinálni, ráadásul nemcsak mi, hanem az illetékesek is komolyan vették a véleményünket. Emlékszem, az akkor már betegeskedő Rátonyi Róbert például egy vidéki rendezésének a bemutatóján mindenképpen találkozni akart velünk, hogy beszámoljon mindazokról a nehézségekről, a munkáját hátráltató körülményekről, amiket fontosnak tartott tudomásunkra hozni kritikánk megírása előtt.

Ha egy szóval kellene jellemezni a mai állapotokat a kultúra terén, akkor sokan rávágnák: zavaros.

Szerencsére jó színházi előadások szép számmal akadnak, izgalmas kiállítások szintén, a könyveket konok következetességgel temetők nem hisznek a szemüknek, hány kiadvány kínálja magát a boltok kirakataiban. Soha ennyiféle és ilyen színvonalas zenei élményben nem lehetett része a koncertkedvelőknek hazánkban, mint manapság. A közönség mégis gyanakvóan méregeti egymást: azt igyekeznek kifürkészni, kinek melyik színész, melyik író, melyik festő, melyik zenész a kedvence és miért. A kütyüknek hála, minden hír, sajnos a megmondóemberek meg egyebek kommentárjaival együtt, azonnal eljut az országból és a nagyvilág legtávolabbi zugából mindenkihez, komoly szellemi és lelki teherrel „megajándékozva” mindannyiunkat. Információ- és véleményáradatban vergődünk-szédelgünk. Járványként terjed a pocskondiázás. Tulajdonképpen már nem is lepődünk meg a minősíthetetlen szavakon, stíluson, a gyűlöleten, az embertelenségen. Kritikus legyen a talpán, aki biztos lábbal képes haladni ezen az átpolitizált, átideologizált, eddig ismeretlen esztétikai fogalmakkal terhelt, ingoványos talajon.

Gyerekkoromban rengeteget bámultam lakásunk ablakából az Iparművészeti Múzeum érdekes tornyát. Ma már ez a különleges torony láthatatlan helyen vár jobb sorsára, a valamikor csodálatos épületre harisnyát húztak, bemenni tilos, ki tudja meddig nincs pénz a felújítására. Ezért néztem nagy örömmel és érdeklődéssel Szabó Szonja A Lechner örökség című filmjét, hátha sikerül felhívnia az illetékesek figyelmét az én gyerekkorom óta kedvenc épületem építész-zsenijének, Lechner Ödön túlzás nélkül világszenzációnak nevezhető alkotásának sanyarú sorsára. Az egész estés dokumentumfilm valóban mindent megtesz annak érdekében, hogy a magyar szecesszió elfeledett mesterét újra a köztudatba állítsa. A Lechner család szimpatikus leszármazottai (Seidl Krisztián, Kismarty-Lechner Csaba, Szmrecsányi Zita) és fantasztikus színészek segítenek abban (Gáspár Tibor, Szamosi Zsófia, László Zsolt, Epres Attila, Trill Zsolt), hogy hiteles képet kaphassunk az akkori korról, Lechner Ödön konfliktusokkal, tragikus eseményekkel teli életéről, legpezsgőbb alkotói időszakát hátráltató tényezőkről. A filmből az is kiderül, hogy mi köze a kőbányai Lechner Rendezvényközpontnak Lechner Ödönhöz.

Még éppen a Sziget megszűnésével kapcsolatban felröppent hírek előtt mutatták be a Fesztiválország című dokumentumfilmet (rendezők Csizmadia Attila és Topolánszky Tamás Yvan), amely hazánkat mint a régió nemzetközileg elismert programsorozatok szervezésének-rendezésének helyszínét mutatja be. Bátor és jó ötletekből kifogyhatatlan embereknek (csak három ikonikus név: Müller Péter Sziámi, Gerendai Károly, Márta István) sikerült az ország legkülönbözőbb területeire csalogatniuk több száz, máshol több ezer, több tízezer, sőt több százezer, elsősorban zenét kedvelő fiatalt. Ekkora az igény a szórakozásra, feltöltődésre, ismerkedésre, együttlétre. Remélhetőleg Magyarország még sokáig ilyen gazdag kínálatot képes nyújtani a hazai és külföldi fesztiválturisták seregének.

A Cannes-ban zsűri-díjat elnyert Tánc a sivatagban című spanyol-francia film horrorisztikus képet fest a marokkói rave-partikról. A homoktengerben eltűnt lányát (aki nyilván szórakozásra, feltöltődésre, ismerkedésre, együttlétre vágyott) kereső apa, fiával és alkalmi barátaival hátborzongató utazásuk során nemes lelküket kegyetlen és kíméletlen körülmények között szép sorban átadják teremtőjüknek. Ha létezik filmre vitt rémálom, akkor ez a közel két óra biztosan az.

Idős nénik a Szemrevaló Filmfesztiválon bemutatott 80 Plusz című osztrák film főszereplői. Kellemes nézni, ahogy az életük utolsó pillanataiban, fáradtan, betegen olyan kalandokba keverednek, amelyekkel a fiatalok is bátran eldicsekedhetnének. Magam is amellett teszem le a voksom, mint az alkotók, hogy el kell szórakoztatni a közönség idősebb felét valami biztató történettel, még ha csak pár órára is sikerül kiemelni őket tespedtségükből, hogy ne mondjam elkeseredettségükből, depressziójukból. Kár, hogy mi, sokat megélt öregek, már pontosan tudjuk, ilyen történetek csak a mesében léteznek.

Szegény Woody Allennel kapcsolatban minden színházi bemutatója alkalmával sokakban felmerül a kérdés: jó színműíró-e a világhírű rendező-színész, műkedvelő dzsesszzenész. Számomra eléggé faramuci a kérdés, hiszen valamit csak kell kapiskálnia a szakmához, ha évtizedek óta annyian kíváncsiak az életére és munkásságára. Nem tudom elképzelni, hogy a 91. életévébe lépő művész új darabjával, a Tiszta őrülettel rossz lóra tett volna a Centrál Színház. A jogos vagy jogtalan kérdésre magában a darabban is választ találhatunk. Az ifjú, mindent magasabb szempontból vizsgáló drámaíró (Szabó Kimmel Tamás) zseniális ötleteiből még semmit sem vetett papírra, az olcsó sikert hajszoló színdarabíró (Hevér Gábor, alias Woody Allen) legalább a magánéletéből kiragadott mulatságos részletekkel szórakoztatni tudja a közönséget, még ha időnként el is szontyolodik azon, hogy mint annyi más művésznek, neki sem sikerült megváltania a világot.

Kíváncsi lennék rá, hogy a Nagykörúton látható utolsó vacsorás plakátokról mi jut eszébe az utca emberének. Az biztos, hogy nem a Thália Színház Az utolsó vacsora című előadása. Pedig egyesek számára tényleg erről van szó Dan Rosen darabjában. Előadás közben apám – aki száz éves lett volna a bemutató idején – sokat idézett bölcsességét mormoltam magam elé: a pokol felé vezető út is jószándékkal van kikövezve. A darab szereplői ugyanis a világ megváltásának lehetőségeiről vitatkoznak, de nem hajlandóak elfogadni más véleményét, sőt gyilkos indulatok támadnak fel bennük, ha valaki nem azt szajkózza, amit hallani akarnak… Ismerős!?

S ha már a világmegváltásnál tartunk, mennyire másképp is el lehet képzelni, sőt lehet élni ezt! A Dalai Láma – A boldogság tanítása című dokumentumfilm egy csodálatos ember figyelemfelhívása, kérése felénk, hogy vegyük már észre egymást. Csak egy légzőgyakorlat után mennyire másképp láthatunk mindent és mindenkit. Tegyünk rendet a lelkünkben! Papp János, aki a hangját kölcsönzi a címszereplőnek, ezt mondta a sajtóvetítésen: „Minden politikusnak levetíteném a filmet. Ha nem érti, még egyszer és még egyszer. S ha még akkor sem jutna el hozzá a film üzenete, menjen a fenébe.”

Horváth Gábor Miklós

(Martinovics Dorina, fotó: Sárosi Zoltán)