A Sztárportréban Czutor Zoltán

Czutor Zoltán gondolatait a Belmondo dalszövegeiből is ismerhetjük, de a zeneszerző-szövegíró, ha valaki kérdezi, szívesen elmondja a véleményét. És én kérdeztem.

Kérdeztem a gyermekkorról: “Soha nem jutott eszembe, hogy baj lehet, hogy én veszélyben vagyok, mert nincsenek ott közvetlenül mellettem a szüleim, pedig én még csak tizenéves vagyok… Az én apám, egy olyan szilárd példakép, és kapaszkodó a mai napig az életemben, hogy szerintem ez segíthetett át, meg az is, hogy én hiszek a Jó Istenben.”

Kérdeztem a moralizálásról: “Azt gondolom, hogy a média megmondói, talán még a politikusoknál is sokkal inkább befolyásolhatják azt, hogy a közgondolkodás milyen irányba megy.”

A Sztárportréban Zoltán olyat is mesélt, amit csak csendben hallgattunk: “Volt egy nagyon meghatározó élményem óvodás koromban, ami egy nagyon nagy tanulság volt: Óvodás voltam, nagycsoportos. Mentünk haza az óvodából, tél volt – emlékszem apukám kezén nagy bőrkesztyű volt. Ment az anyukájával előttünk egy óvodás társam, aki csípőficamos volt. Annak ellenére, hogy én éreztem ennek a súlyát, hogy nyilván egy ilyen családnak sokkal nagyobbak a megpróbáltatásai, ennek ellenére azt gondoltam, hogy az milyen jó hecc, vagy milyen jó hülyeség, hogy én elkezdek kiabálni utána az utcán, hogy csípőficamos-csípőficamos… És akkor megfordult az anyukája, és sírva azt mondta, hogy én nem tehetek róla. Odafordult apám, és adott egy akkora pofont a kesztyűjével, hogy elrepültem, és a télre is azért emlékszem, mert beestem a hóba.”