„Kajamuzsika” Ábrahám Páltól

Operettrajongók könnyen abba a hibába esnek, hogy a máig igen népszerű műfaj zeneszerzőit az élet császárainak gondolják, akik minden reggel az ég madaraival együtt füttyentettek egy őrületes slágert, amit csak le kellett kottázniuk, s máris mehettek valamelyik mozi vagy színház tulajához a dalért járó tiszteletdíjat besöpörni.

Fotó: Vörösmarty Színház

A számtalan nagy sikert aratott film- és színházi zene alkotója, Ábrahám Pál sem úgy képzelte el az életét, ahogy azt a két világháború alakította. Az első „megajándékozta” egy kis frontszolgálattal, a második pedig a nemzetközi hírnévre szert tett karmestert és zeneszerzőt, Pest, Berlin, Bécs ünnepelt művészét elűzte az öreg kontinensről. Utolsó európai „munkahelye” Párizs (egy rendező barátja filmjéhez írt zenét), de innen is menekülnie kellett. Aztán Casablanca, Havanna, New York. Ha kellett, bárzongoristának állt. Ám az Újvilág, a lehetőségek országa, az Amerikai Egyesült Államok nagy csalódást okozott számára. Az operett ismeretlen műfaj volt ezen a földrészen, az amerikai közönség és Ábrahám nem tudtak mit kezdeni egymással. Betegsége (szifilisz) egyre jobban elhatalmasodott rajta, a háború után nem sokkal már pszichiátriai kezelésre szorult. Tíz év telt el aktív semmittevéssel, amikor egy hamburgi újságíró visszahívta az NSZK-ba. Bár anyagilag a jóvátételnek és a jogdíjaknak köszönhetően egyenesbe került, a színházak újra játszani kezdték sikerdarabjait, egészségi állapota azonban már az 1960-ban bekövetkezett haláláig nem tette lehetővé, hogy az egykori berlini éveihez hasonlóan pezsgő társasági életet éljen és új műveket alkosson.

Kevesen tudják, hogy Ábrahám Pál hosszú ideig, mint a Zeneakadémián pallérozódott, komoly babérokra törekvő művész, próbált ellenállni a kísértésnek, hogy slágerzenét írjon. Ahogy egy interjúban fogalmazta, szomorúan tapasztalta, hogy komoly zenéből nem lehet megélni, a „könnyű muzsikához” meg nem volt szíve. A zeneakadémiai tanulmányai során állami díjat is kapott zeneszerző hosszú-hosszú évek múlva szerencsére, ahogy ő hívta, mégis „kaja-muzsikák” írására adta fejét, azaz olyan zenére, amelyeket a szerző azért követ el, hogy ne haljon éhen.

Hát ez a váltás nagyon bejött Ábrahám úrnak! Mindjárt a második operettje, a Viktória nemzetközi sikert aratott, s azóta is, ha egy színház a közönség kedvében akar járni, előveszi a szépséges dorozsmai Viktória és vőlegénye, a szibériai hadifogolytáborból megszökött, az USA japán nagykövetségén menedéket kérő Koltay István huszár kapitány és egy poénért mindenét odaadó tisztiszolgája, a szintén dorozsmai Jancsi történetét.

A Székesfehérvári Vörösmarty Színház nézői egyszerre két ajándékot kapnak: a fülbemászó dalokkal teletűzdelt, valóban vérpezsdítő operett férfi főszerepét a teátrum direktora, Dolhai Attila játssza, sőt ő a rendező is. Az évad utolsó előadásán a hármas szereposztásban meghirdetett címszerepben ezúttal az Operettszínház művésznőjét, Fischl Mónikát láthattuk. Csodálatos hangját nagy tapssal és a darab végén hatalmas ovációval jutalmazta a nézősereg. Méltó játszótársai voltak az idős korában is a női szíveket hevesebb dobogásra késztető Trokán Péter (John Cunlight, amerikai nagykövet, aki jó érzékkel inkább a feleségét énekelteti), az égimeszelő, a táncokat mégis remekül ropó Andrássy Máté (Feri, Viktória bátyja), akit az Isten is japánnak teremtett, Ladányi Júlia (O Lia San), aki még nem döntötte el, hogy a szerepében pontosan hány vonó legyen, Keller János (Jancsi, tisztiszolga), a kedvesen kihívó „Brikett”, Váradi Eszter Sára (Riquette, Viktória szobalánya) és a valóban félelmetes Juhász Illés (Orosz tiszt).

Aki eddig lemaradt a nagyszerű előadásról, nincs oka csüggedésre: a Margitszigeti Szabadtéri Színpadon július 17-én csodálatos környezetben megtekintheti, de a sikersorozat a következő évadban is folytatódik Székesfehérváron.

Horváth Gábor Miklós