Zűrzavar a fejben- Beszélgetés Gáspár Ildikóval új rendezéséről

Meddig gondoskodhat egy gyermek az édesapjáról és mikor mondhatja azt, a saját életét szeretné élni? Ez az alapdilemmája az Apa című darabnak, amit az Orlai Produkciós Iroda mutat be február 12-én Hámori Gabriella és Lukáts Andor főszereplésével. A dramaturgi munkával töltött évek után immár negyedik rendezésén dolgozó Gáspár Ildikóval Florian Zeller darabjáról, a gyermekek felelősségéről, a szülők elengedéséről, a saját életről és az Alzheimer-kórról beszélgettünk.

– Mi a darab műfaja: családtörténet vagy – esetleg sajátos szemlélete miatt – képkirakós krimi?

– A szerző műfaji megjelölése: tragikus bohózat. Nagyon sok komikus elem van a dramaturgiában, kifejezetten vígjátéki, abszurd helyzetek. Ugyanakkor izgalmas pszichothriller is, szorongató lélektani krimi: az apa állandó nyomozásban van, hogy ki hogyan csapja be, hogy ki kicsoda, és hogy a lánya el akarja-e venni a lakását, ugyanakkor abban sem lehet teljesen biztos, hogy a saját lakásában van-e egyáltalán. Komoly élethelyzetből merítette a témáját a darab. A mélyén a középkori Jedermann-történet van, Akárki története, vagyis az Emberé, aki találkozik a Halállal, és hiába próbál meg kitérni előle. Az elmúlással való szembenézéséről szól, egy idős ember Alzheimer-kórjáról. A szerző úgy próbálja elérni, hogy együtt érezzünk a karakterrel, hogy az ő szemszögéből mutatja a történéseket. Vele együtt éljük át, hogy elveszíti a kapcsolatot a valósággal, a térrel és az idővel, hogy nem ismeri meg a hozzátartozóit, sőt, olykor már azt sem tudja, ő kicsoda. Zűrzavar van a fejében.

– Hogyan működik ez a szemszög?

– Picit olyan, mintha az agyában lennénk. Az emlékeiben. Sok eseményről nem is tudjuk eldönteni, hogy megtörtént, nem történt meg vagy csak az emlékfoszlányok különös kombinációja. Olyan az egész, mint egy kirakó. Vagy mint az a gyerekjáték, amelyikben a kislányt vagy a kisfiút különböző testrészekből, ruhadarabokból lehet összerakni, cserélgetni. Így akár egy ismert embernek is lehet másik feje, például a lánya volt férjét is többféleképpen, többféle arccal látja. Ugyanígy kezeli a lakást is, ami lehet a sajátja, a lányáé, de egy szeretetotthon szobája is. Az előadásban játszunk a térrel: egy többféleképpen megvilágítható függönyrendszert találtunk ki a két tervezővel, Izsák Lilivel és Kálmán Eszterrel. Azt próbáljuk ezzel érzékeltetni, ahogyan a tudatot elborító köd besűrűsödik, és megfoszt az érzékelésünktől, aztán szertefoszlik, viszont akkor már nem tudjuk biztosan, hogy az, amit látunk, valóban a valóság-e. Realitás és illúzió bonyolult játéka ez a darab, és azt a mélyen egzisztenciális problémát veti fel, hogy „Ki vagyok én”?

– Ki találta a darabot?

– Orlai Tibor említette nekem a címét egy beszélgetésünk során, Zöldi Gergely dramaturg javasolta neki, akkor még csak egy rövid tartalom alapján. A témája azonnal érdekelt, két nap alatt megszereztem, elolvastam, és nagyon megtetszett.

– Mi fogott meg benne?

– A különleges szemszöge. Színházilag nagyon izgalmasnak tűnt. Felvillanyozott, hogy mennyire okos és eredeti ez a dramaturgia. És közben nem éreztem öncélúnak, hanem nagyon is lényeginek. Ritka, hogy egy drámaíró képes a formával megragadni magát a tartalmat. Holott ideális esetben ennek így, ennyire szétválaszthatatlanul kellene összetartoznia. A pontosan átgondolt, de a káoszt érzékeltetni tudó dramaturgia, miközben hidegen elemez, mégis árad belőle az empátia, az igény és a kísérlet arra, hogy átélhessük, amit egy ilyen beteg ember átél: legalább megközelítőleg, legalább egy kicsit el tudjuk képzelni azt a szorongást és kiszolgáltatottságot, amit ez a betegség az apában okoz, és nemcsak benne, hanem bizony a legközelebbi hozzátartozóiban is.

– Van információtok arról, hogy Florian Zellernek lenne bármilyen családi érintettsége vagy kutatott a témában?

– Biztosan komolyan foglalkozott a kérdéssel. Lukáts Andor szervezett nekünk egy találkozást Rajna Péterrel, aki pszichiáterként kutatja az Alzheimer-kórt. A jellegzetességek, amikről beszélt, mind jelen vannak a darabban. Az üldözési mánia, az állandó gyanakvás a külvilággal szemben, a hallucináció. Az emlékezetkiesés: percekkel korábban megtörtént mozzanatok nyom nélkül kiesnek a memóriából. Az ébren töltött valóságban is meg tudnak jelenni olyan tárgyak vagy emberek, amelyek nem léteznek. Ez ijesztő a külvilág számára. Nekem is van személyes érintettségem, gyakran látogattam a nagymamámat az utolsó időszakában az otthonban, hasonló dolgok történtek vele is. Láttam, ahogyan elveszíti a kapcsolatot a külvilággal és hallucinál, például rég halott családtagjait látja. Tudom milyen ezt hozzátartozóként megélni, végignézni, szinte tehetetlenül. Amióta próbáljuk az előadást, sokan mesélnek hasonló élményeket szüleikkel, nagyszüleikkel, ismerőseikkel kapcsolatban.

– Segít neked rendezőként, hogy egyik fordítója is vagy a darabnak?

– Persze. Rendezőként is belemerültem minden eddigi munkám során a szövegbe. Az Apa szereposztását elég hamar letisztáztuk, már a fordítás megkezdése előtt. Mikó Csaba íróval ennek köszönhetően kicsit a színészek szájára írtuk a mondatokat, úgy fogalmaztunk, hogy személy szerint jól essen nekik majd kimondani őket.

– Szövegközpontú rendező vagy amiatt, hogy a dramaturgia felöl jössz?

– Ezt nem mondanám, egyenértékű számomra egy előadásban az összes többi elem is: a színészi játék, a fény, a hang, a tér, a zene. Foglalkoztat a képi világ, a néma játékok is – azt gondolom, kicsit filmes a gondolkozásom.

– Hogyan állt össze a szereposztás? Hámori Gabival és Bohoczki Sárával van munkakapcsolatotok az Örkényben. Az anyaszínházadon kívül, a Budapest Bábszínházban bemutatott Kivi után most rendezel másodjára “házon kívül”.

– Jól esik új emberekkel is, és általam már ismert színészekkel dolgozni. Az Apa szereplői közül szinte mindenkivel összesodródtunk már korábbi munkák során. Lázár Katival most dolgozom először – nem tudtam volna elképzelni ezt szerepet másvalakivel. Hámori Gabival speciális a viszonyunk, a főiskola óta barátok vagyunk, ő szellemi és lelki társ, igazi alkotópartner. Fontos volt számomra, hogy egy apa-lány kapcsolatot bemutató darabban egy olyan színésznő alakítsa a lányt, akivel hasonló az életkorunk, akivel azonosulni tudok. Ugyanezt éreztem a Stuart Mária esetében is. Andort 2002-ben ismertem meg az Őszi álom próbái közben a Kamrában, ahol a gyakorlatomat töltöttem. Megkedveltük egymást, és még akkor elhívott, hogy dolgozzak együtt a színészosztályával, készítsek egyórás változatokat görög drámákból a számukra.

– Ez immár a negyedik rendezésed. Rendezőként vagy még dramaturgként gondolsz magadra? Biztos a legtöbbet feltett kérdés neked: hogy érzed magad fiatal nőként a hangos, kiabálós férfi rendezők között?

– Se Ascher Tamás, se Bagossy László, se Mácsai Pál, se Polgár Csaba – akikkel a legtöbbet dolgozom – nem ilyenfajta rendező. Nálam alapvetően gyengédebb légkör uralkodik a próbákon. Sokat nevetünk, felszabadult hangulatban dolgozunk. Azt gondolom, ilyen atmoszférában ébred fel a színészek játékkedve. Nem a végrehajtás, hanem az inspirált próbálkozás irányából közelítek. Vagyis lehet rossznak lenni. Az Apa szereposztásának összeállításakor az lebegett a szemem előtt, hogy kíváncsi vagyok ezekre az emberekre. Lukáts Andorban látom az Apát, szinte olyan, mintha a szerző neki írta volna ezt a szerepet. Rengeteg minden benne van a személyiségéből a karakterben. Az érdekel, hogy elérjük, hogy a színészek számára evidencia legyen a szerepük. Mindeközben keresek egy játékstílust is, eltávolodtam a naturalista-realista játékmódtól. Ami nem azt jelenti, hogy nem keresem a lélektani realitást. De fontos a testnyelv, a gesztusok. Kezdem megismerni magam a munkák során, hogy mint rendező, hogyan működöm – ez nem olyan, amit az ember eleve tud. A Kiviben már vissza tudtam emlékezni, hogyan kezeltem a teret a Két néni, ha megindul-ban, és rájöttem, hogy bár a Kivi nagyon más anyagból van gyúrva, az absztrakció szintjén mégis nagyon hasonló dolgot csináltam. A Stuart Máriában már sokkal tudatosabban tudtam kezelni azt, hogy inspirál, ha a tér reális és absztrakt is tud lenni egyszerre. Bevallom, a dramaturgi munkánál most jobban érdekel a rendezés. Biztos azért van ez, mert jelenleg ezt csinálom, és úgy érzem, ezen a terepen több felfedeznivalóm van. A dramaturgiában elég sok mindent kipróbáltam már, sokat kísérleteztem az Örkényben, amit nyitottan fogadott a társulat. A dramaturgia elsősorban a szövegre koncentrál, rendezőként több eszközöm van, és ezt élvezem.

– Az első rendezésed, a Két néni, ha megindul is a halál elfogadásáról szól és most az Apa is. Foglalkoztat az elmúlás témája?

– El szoktuk felejteni, hogy véges a létünk. A halál gondolata más perspektívából láttatja az életünket. A darab minden szereplője olyan helyzetbe kerül, hogy végig kell gondolnia, mit akar kezdeni magával. Nemcsak az apának, a lánynak is van egy története: családtagként hogyan tudja feldogozni az apja leépülését, elengedni őt, és új dimenzióba helyezni önmagát. Van egy férje, vágyik arra, hogy boldogan éljen vele, gyereke még nincs, és talán szeretne. És miközben tehetetlen az apja betegségével szemben, attól is fél, hogy elszalasztja élni a saját életét. Már nem biztos benne, hogy otthon, egyedül, szakszerű segítség nélkül képes ellátni az apját. Kötelesség- és bűntudat keveredik benne.

– Az apa zsarol is.

– Mégsem tudunk úgy ítélkezni fölötte, hogy csúnya dolgot tesz, hiszen átélhető a teljes talajvesztettsége és a kapaszkodása az egyetlen emberbe, aki ott van mellette. Se a felesége, se a másik gyermeke nincs már körülötte. Azt bántja, aki ott van. Tágabb értelemben arról szól a darab, el kell tudnunk engedni a szüleinket. Ahogyan nekik is el kell tudni engedni a gyerekeiket.

Csicsely Zoltán