Tavaszi nagytakarítás

Spread the love
Fotó: KasAni

Fotó: KasAni

Régi újságokat lapozok lázasan. A családi haditanács úgy döntött: ki kell vagdalni a cikkeimet a gondosan megőrzött sajtóorgánumokból, mert már akadályozzák a lakásban a közlekedést a papírhegyek. Ám a bosszantó pepecselésnek előnyei is vannak. Olyan interjúkra leltem, amelyek egyes részletei elkészítésük idején nem igazán hagytak mély nyomot bennem, de most mintha ezek lennének a legfontosabbak számomra! Nagy művészeink szembesüléséről van szó a betegséggel. Róluk valamikor nem gondoltuk volna, hogy nekik is ilyen „hétköznapi” gondjaik lehetnek. Hiába, amikor az embernek már meg-megbillen a biológiai egyensúlya, önkéntelenül arra gondol, hogy vajon meddig bírja még viszonylag frissnek mondható szellemi és fizikai állapotban. Néhányan a nyilatkozók közül csak érintették a dolgot, de Bródy János elképesztő őszinteséggel vallott élete egyik legnehezebb időszakáról, amely tragikusan is végződhetett volna. Több beszélgetésünkből sikerült összeállítanom a hiteles történetet.

„Egyesek szerint csak az igen hosszúra nyúlt kamaszkorom ért véget ötven éves fejjel. Pedig akkortájt valóban úgy éreztem, hogy minden felborult. Az a világ, amire készültünk, nem lett olyan harmonikus és barátságos, mint amilyennek elképzeltük. Mint művész, és mint három gyermekes apa egyre átláthatatlanabbnak és kezelhetetlenebbnek véltem az életemet. Én, aki a sorsom irányítójának tartottam magam, mert hittem abban, hogy nagyon kell akarni, szorgalmasan kell dolgozni, s akkor az ember mindenre képes, rémülten tapasztaltam, hogy mindenből engednem kell. Rosszul éreztem magam a világban. Abban a helyzetben, amibe én kerültem ötven éves korom után, a régi világban egy lovag lazán a kardjába dőlt volna. Szorongások gyötörtek, pánikbeteg lettem. A saját bőrömön kellett megtapasztalnom, hogy milyen borzasztó dolog ez a betegség. Addig csak legyintettem, ha hallottam róla.

Bántott, hogy nem találok erkölcsös, tisztességes, vállalható megoldást sem a magánéletem konfliktusaira, sem a társadalmi torzulásokra. Elbújtam a világ szeme elől, időnként még Évi, a feleségem és a menedzserem sem tudta, hogy hol vagyok. A világ másik végén, Ausztráliában, Amerikában csatangoltam. Gitár nélkül. Csak nézelődtem, és azon gondolkoztam, hogy milyen viszonylagos, amit magamról hittem, s a létezésem bizony elhanyagolható jelenség. A siker nagyon furcsa dolog, mulandó és átmeneti, s még csak nem is mércéje az ember valódi értékének.

Hová tűnt az a tűz és a lelkesedés, ami az Illésben még ki akarta velem mozdítani sarkaiból a Földet? Elhittük, hogy ha John Lennon egy ágyban fekve azt mondja a kamerák előtt, hogy legyen béke, akkor béke lesz, hogy Bob Dylan-nek van igaza, mert a választ a szél fújja. Hogy a dalainkban elmondható mindaz, amit a politika el akar titkolni, el akar fojtani. Elhittem, hogy egyike vagyok azoknak, akik meghatározzák, hogy milyen időjárás uralkodik a világon, Magyarországon pedig megbízható időjárás jelentést készítünk az Illéssel. Később arra gondoltam, hogy ha mindent tudok ahhoz, hogy a saját elképzeléseim szerint rendezzem be az életemet, miért ne próbálhatnám meg ugyanezt a jövő magyar társadalmával is? Pedig a „négy igenes” népszavazáson és az első szabad választáson még volt realitása ennek az elképzelésnek. Lehet, hogy idétlenül hangzik, de az akkori dolgok alakulásában döntő volt a politikai szerepvállalásom.

Magyarországon mindig akadt valaki, aki meg akart győzni a magamról alkotott véleményem ellenkezőjéről. Egyedül akartam maradni. Szóltam a munkatársaimnak, hogy rám ne számítsanak, keressenek maguknak mást.

Amikor már nyilvánvalóvá vált számunkra, hogy elpattant az a színes üvegbúra, amely alatt Évivel és a gyerekekkel éltünk, elköltöztem otthonról. Úgy gondoltam, hogy az életem befejeződött, hiszen mindaz, ami értelmes volt és fontos, az már mögöttem van. Vége a családnak, a szerelemnek, Magyarországnak. Senki, még a magam számára sem vagyok elviselhető. Nehéz időszak volt. Kétségbeejtő, minden mindegy állapot. Majdnem belehaltam. A tömény pesszimizmus, a depresszió, az őrült képzelgések az öngyilkosságról alaposan próbára teszik az ember szervezetét. Az immunrendszer egyre kevésbé állja a sarat, s könnyen előfordul, hogy valami kór megkezdi tevékenységét a leggyengébb láncszemben. Nekem, aki folyamatosan jártam a várost és az országot, akinek sohasem kellett figyelnie arra, hogy mit egyen és igyon, milyen praktikákkal tartsa karban magát, aki még a körzeti orvosát sem ismerte, daganat keletkezett az egyik vesémben. Az ultrahang- és CT-vizsgálat kiderítette, hogy a műtéti beavatkozás elkerülhetetlen. A nagy Illés, Omega, Metró koncert előtt álltunk, és elég kevés remény volt arra, hogy a Népstadionban az eredeti felállásban szerepeljen a zenekar.

Rövid, de annál válságosabb időszak következett. Végrendeletet írtam, igyekeztem tisztességesen elrendezni mindent magam körül, hogy kedvesemnek, anyámnak, munkatársaimnak ne legyenek gondjaik a számlaszámaimmal. Még az is megfordult a fejemben, hogy megkaptam a sorstól azt, amit pár éve annyira akartam, a halált. Amikor az ultrahang kimutatja, hogy az egyik veséjében valami oda nem illő dolog van az embernek, amikor a CT-vizsgálat egyértelműen veserákot állapít meg, s a szakemberek szerint mielőbbi műtéti beavatkozásra van szükség, a rémült halandó nem érti az egészet, és kétségbeesetten teszi fel a kérdést, hogy mindez miért éppen vele történik meg? Én a vizsgálat utáni válságos időszakban csak arra gondoltam, hogy úgy látszik, nem az a mély depresszió, amivel több éve küzdöttem, nem a halálvágyam, hanem a veserák lesz az, amibe bele kell halnom. Nem csodálkoztam, nem hitetlenkedtem, mert aki azokban az években beszélgetett velem, megrémült a tömény pesszimizmusomtól. A hosszú ideig tartó lelki bánat kóros folyamatokat indított el a szervezetemben. A biológiai rendszerem megbomlott, az immunrendszerem nem volt képes feldolgozni a sok negatív hatást, és rákos sejtek kezdtek fejlődni a szervezetemben. Korábban ez elképzelhetetlen lett volna. Elég erőt éreztem magamban ahhoz, hogy a konfliktushelyzeteket megoldjam, és meg is oldottam. Még a körzeti orvosomat sem ismertem, nemhogy valaha műtöttek volna. A pszichiáter pedig hosszú ideig csak az amerikai filmek divatos figurája volt számomra. Tudomásul kellett vennem, hogy mindez már a múlté.

Egy hónap múlva kiderült, hogy az élet mégis akar engem. A műtét sikerült, a vizsgálatok során áttétet nem fedeztek fel az orvosok nálam, bízni lehetett a teljes gyógyulásban. Megtanultam tisztelni az orvostudományt. Megtapasztaltam, hogy az orvosok milyen sokat tudnak már a káros folyamatokról. Elmondták, hogy mire kell vigyáznom, hogy ezután rendszeresen kontrollra kell járnom. Az, hogy abból az állapotból talpra tudtam állni, az orvosoknak köszönhető.

Furcsa, hogy a nagy rohanásban az ember mennyire nincs tisztában az egészségi állapotával. Aki egészségesnek hiszi magát, annak sem árt időnként bekopogni az orvoshoz, nehogy akkor fedezzenek fel nála valamit, amikor már nagyon súlyos gond van. A folyamatos orvosi felügyelet híve lettem. Életbevágóan fontosnak tartom a megelőző egészségügyi vizsgálatokat, a szűréseket, az orvosi kontrollt. Nagy áttörés lenne, ha minden embernek sikerülne elsajátítania az egészségtudatos életvitelt, ha felismerné ennek a jelentőségét. Ma már az emberek hanyagsága, lustasága jelenti a legnagyobb gondot az orvostudomány számára. A legfélelmetesebb betegség, a rák is gyógyítható, ha nem akkor fordulunk orvoshoz, amikor már késő.”

Hányszor halljuk: „nem megyek orvoshoz, mert még kiderül valami”. Az ijesztő adatokkal szembesülve az újságban hányan, de hányan gondolják úgy, hogy mindenki más igen, de ők sohasem fognak szerepelni ezekben a szomorú statisztikákban!

Kezdjük meg a tavaszi nagytakarítást magunkban. Legbelül is.

Horváth Gábor Miklós

Comments are closed.