Szabálytalan búcsú Bajor Imrétől- így búcsúzik Horváth Gábor Miklós

Nem voltam különösebben boldog, hogy behívtak katonának a Szolnoki Szigligeti Színházból, mert már egész jó szerepet is kaptam a társulathoz akkor szegődött Mucsi Zoltánnal egy jópofa gyerekdarabban, bár azt közölték a Hadkiegészítő Parancsnokságon: sokan cserélnének velem, és hálás leszek nekik a Kunigunda úti laktanya művész századában eltöltött évekért. Katonaként tengették életüket akkor itt a Rajkó-, a TÉKA zenekarból, a Fáklya-, a Bartók-, a Törekvés-, a Honvéd-, a Duna-, a Bihari táncegyüttesből sokan, s ha jól emlékszem, néhányan talán a Magyar Állami Népi Együttes tagjai közül is.

A legnagyobb hatással egy furcsa figura, Bajor Imre volt rám, akivel a tervezett produkciónkhoz valami fegyveres testületek országos megmérettetésére Svejk és Katz lelkész jeleneteit kezdtük próbálni. A próba szó nem fejezi ki még megközelítően sem ezeket az együttléteket, mert Imre maga volt Svejk, bármit mondott, bármit csinált. Leginkább improvizálta a szöveget nagy derültségünkre, mert minden egyes szava poénosabbnak tűnt a leírt változatnál. A végszavakra váró Katz persze eleinte összezavarodott, de hamarosan végtelen nyugalom szállta meg. Minek idegeskedjek – tettem fel magamnak bölcsen a kérdést –, amikor Imre mindent megold, teljesen ura minden pillanatban a helyzetnek a színpadon, lubickol a jobbnál jobb ötleteinek a tengerében? Én, a szerepem szerint, ugye, bátran hivatkozhatok arra, hogy jól felöntöttem a garatra, engem csak sodornak az események.

Nem csodálkoztam, hogy Bajor Imre nevét néhány év múlva már ismerte az egész ország, s amikor az Esti Hírlapnál kitalált Szerdától szombatig címmel futó rovatomban Imrével készítettem interjút az 1995. május 27-én megjelent lapba, nyugodtan mondhatom, hogy már az öt legismertebb, legkeresettebb színészünk-humoristánk egyike volt. Éppen az első gyermekének a születésére készült, természetesen a maga bajorimis módján. Ebben a beszélgetésben benne volt minden: öröme, humora és amit akkor nem vettem észre a féktelen bohóckodásunk miatt, minden nyavalyája is. A cikk címe az volt: Gyereket várok!

Hogy is kezdte?

–A dolog annyira komoly, hogy az Esti Hírlap természetgyógyászához járok egy kis talpmasszírozásra, hogy bírjam az iramot, ha megszületik a gyerek.

–Tiszteletre méltó előrelátás, de valóban nincs semmi baj…

–…az agyammal? Hogy ilyen körülmények között gyereket vállalok? A világon semmi! Csak a szokásos hipochondriám újult ki, de úgy, hogy szegény Galsai Pongrác egykori halálfélelmeivel esetleg kisdobos lehetne nálam. Mostanában olyan nehezen ébredek, hogy a barátnőm, a szüleim, a kutyáim és a postás együttes erővel sem tudnak két-három percnél tovább ébren tartani. Legszívesebben az esti fellépésig aludnék.

–Hát erre nem sok lehetőség adódik: ha tehetnék, ízekre szednék az emberek, hogy az ország legkülönbözőbb pontjain feltűnhessen.

–Két évtizedes munkám ért be! Annak idején készültem is rá, hogy harminc után összesűrűsödik az életem. Egy dolgot hagytam ki a számításból, hogy harminc fölött az ember már nem tizenhat éves. Jó lenne eljutni a korábbi arányhoz, amikor három napot dolgoztam, és csak egy napig foglalkoztam a bajaimmal. De ne menjünk nagyon mélyen a szervezetembe, mert kiderül, hogy négy-öt rákom van, és akkor hogyan kötök ezután hároméves reklámszerződéseket?

–Szerdán este Verebes István meghívására Nyíregyházán lépett fel egy jótékonysági gálaműsorban, csütörtökön pedig Tihany, a fővárosi Csili és Cegléd következett. Még talpmasszázzsal sem könnyű végigcsinálni.

–Vannak jól bevált trükkjeim: például hazudni szoktam valamit, hogy miért kések.

–Az igaz, hogy jogosítványa sincs?

–Nincs, mert féltem az idegeimet. Nem akarok vezetni ebben az elképesztő felfordulásban, amit közlekedésnek hívnak. Már az is bosszant, hogy csomagolnom kell.

–Melegebb éghajlatra költözik?

–Pontosan! Mire ez a beszélgetés megjelenik, én már a leendő gyermekem anyjával, Hámori Eszterrel Hawaii örömeit élvezem. Két hétre kivonjuk magunkat a forgalomból.

–Ennyi idő alatt lesz ideje átgondolni, hogy meddig maradhat egy színész a csúcson.

–Én már most tudom a választ! Nem értek egyet azokkal, akik természetesnek veszik, hogy a csúcs után a lejtő következik. Egy színésznek, akinek a közönség szent, aki minden egyes alkalommal a maximumot nyújtja, aki naponta meghal a színpadon, annak az élete végéig a csúcson kell maradnia. Ha tudod, hogy nincs rossz közönség, csak te lehetsz rossz, akkor még minden rendben van, akkor nem érhet meglepetés sem egy lepusztult vidéki kultúrházban, sem a Vidám Színpadon.

–Egy nap háromszor hogy lehet meghalni a színpadon?

–Sokan mondják, hogy túl sokat vállalok. Én meg azt mondom, hogy azok az emberek, akik ma hívnak, ma akarnak látni, tehát ahová csak tudok, elmegyek. Tudniillik nem ők vannak énmiattam, hanem én vagyok őmiattuk, és nekik köszönhetem, hogy az átlagnál valamivel jobban élhetek.

–Nem tartozik egyik színházi társulathoz sem, régi barátaival járja az országot.

–Független akarok maradni! A rossz tapasztalataim miatt döntöttem így. Kiszűröm azokat, akik semmit nem tesznek, csak belőlem akarnak meggazdagodni. Sajnos sehol sem tudtak úgy képviselni engem, ahogy szerettem volna.

–Velem együtt sokan nehezen tudták elképzelni, hogy egyszer valaki beköti a fejét.

–Eszterrel az Élettől keletre című produkcióban ismerkedtem meg: vendégként játszott a Vidám Színpadon. Rendkívüli finomsággal megáldott női lélek. Ha lenne hazai filmgyártás, ismerné az egész ország. A bekötött fejemről annyit: úgy látszik, tudomásul kell vennem, hogy öregszem. Ma már a hét négy-öt napján szorulok ápolásra, s csak a többi marad kilengésre. Bár ilyen szellemiségű, ilyen tüneményes ember mellett, aki jó anyukája lesz a gyermekemnek, talán nincs is szükség másra.

–Mindent megírhatok, ami a beszélgetés során elhangzott?

–Egy fenét! Csak az jelenjen meg az újságban, amivel két-háromszáz ellenséget szerzek magamnak, és négy évre lecsuknak. Köszönöm szépen!

Ezzel fejeződött be a cikk. Beszélgetésünk végén valóban, mintha egy jelenet slusszpoénját mondta volna, fölállt, köszönt és elsietett. Nem kérte, hogy olvassam vissza, amit írok majd, biztos volt benne, hogy ebből a jó hangulatú találkozásból nem sülhet ki semmi rossz.

Amikor könyv jelent meg róla, megállapítottuk, hogy mennyi mindenről lehetne még beszélni, ami nem szerepelt benne. „Majd megírod a következő Bajor könyvben – mondta később egy telefonbeszélgetésünk alkalmával – csak még várjunk vele egy kicsit!”

Belementem. Rossz döntést hoztunk.

Horváth Gábor Miklós