Nagy utazás

Spread the love

Éppen húsz évvel ezelőtt láttak napvilágot Erdélyi Lili Ada Alkonyi imák címmel közkinccsé tett versei. „Csak mesét lehelnék/ Mely a lelkemben lebeg/ Csak hallgatnék/ hogy megleljelek” – olvashatjuk az egyikben, s most, amikor a Fekete Sas Kiadó megjelentette A Nap Kapuja című „lélekregényét”, vált számomra teljesen világossá, hogy az írónő milyen következetesen és elmélyülten fürkészi a lehetőségét az emberi lélek minél tökéletesebb megismerésének. Nagy utazás ez, a „fecsegő felszín” szemfényvesztő valóságától eljutni a minden rárakódott feleslegtől, túlzástól, negatívumtól megszabadított érzéseinkig, gondolatainkig.

Mert „…gondosan megtervezett életrajzunk szereplőit ki nem kerülhetjük, a tapasztalandókat meg nem spórolhatjuk, és békére rendezés nélkül szőnyeg alá nem söpörhetünk semmit” – írja Erdélyi.

Hányszor gondoljuk, hogy ki kellene törnünk megszokott világunkból, „el kéne indulnunk”, de nem tesszük meg! „…időnként igenis kellenek más helyszínek, az idegen miliő, a szokatlan szituációk! A léleknek és a szellemnek kell csak igazán a levegőváltozás” – és az írónő úgy dönt, hogy elindul, lelkében lebegő mesét lehel olvasóinak. Kedvenc városába utazik, Velencébe, és ezzel párhuzamosan lelke legtitkosabb sikátoraiba is. Nyitottan, befogadóan, fájdalmasan őszintén tekint mindenre és mindenkire. „…visznek maguktól az utcák, húz, tol, vonz, csal egyik a másik után” – közli barátnőjével, akinek levélben számol be különleges utazása minden apró mozzanatáról. „Valójában nem gondolkodom, hanem a gondolatok közlekednek bennem.” „Nem, nem erotikus ölelés vágya kelt bennem, hanem valami világdédelgető, szenvedélymentes, ringató, és most rohanok érte valahová.” „…ebben az ismerős másholban, ebben a hirtelen jött kóborlásban, ahol még önmagamat is keresem…” „…milyen fárasztóan képes hullámzani érzelmeink vágtája és andalgása, alélásig megingatva a testi erőnlétet! Figyelem magam, ahogyan gondolataim és érzelmeim egymást körbefonva birkóznak, majd ernyedten faképnél hagyják egymást és engem is.” „És merészelt nem történni semmi, amivel lépésnyit is közelebb jutottam volna a vakmerőn vállalt utazásom titkának nyitjához.” „Ki mondja meg, merre tartsak? Jól teszem, ha követem a jeleket? Jól érzékelem őket? És jól értem, amiket sejtek?” „Mintha kihullott volna belőlem a közeli múlt… Idegen, ködös, szürke kép lett.” „Most nem tehetek egyebet, mint hogy folytatom a szemlélődést a sorsom várótermében.” „Ebben a Várva Várttal töltött egyedülben, ezen a különös, otthonos mesedíszlet lakózátonyon egy padon csücsülve egy túlélő kofferrel osztva meg a helyet, igyekszem minden vágytól, minden tervtől, kötelességtől és kötődéstől eloldani magam.”

És talán mindezeknek köszönhetően megtörténik a nagy találkozás álmai férfiával! „Egész esténk úgy folyik természetesen, keresett szavak nélkül, ahogyan a legmeghittebb összeszokottságban talál helyet magának a harmónia.” „…érzem, hogy végteleníteni kívánnám ezt a lebegő állapotot, hogy sohase kelljen belőle magamhoz térnem.”

A férfi azonban a helyi kórház proszektúráján orvos, és gondolkodás nélkül asszisztensének hívja dolgozni. „Talán az a legmeglepőbb, hogy egyáltalán nem lepődtem meg! Sem azon, hogy ez a tökéletes férfijelenség ebben a világban tevékenykedik, sem azon, hogy engem, az idegent, az avatatlant idehozott minden különösebb előzetes fölkészítés nélkül.” „…nincs bennem viszolygás. Főleg, ha arra gondolok, hogy egyszer én is elhagyom majd újra a saját testem.” „…én most itt a holt testek között erősítem a lelkem… Nekem ők itt jelmezekké minősültek át, amelyekből a bennük lakott lelkek valamiért jónak, helyesnek, sőt szépnek vagy egyszerűen csak szükségszerűnek láttak, hogy kilépjenek.” „…csodás és erőteljes ajándék a Sorsomtól, hogy ide vezérelt egy időre, hogy épp ezen a szent helyen kerüljek naponta szemtől szembe mindannyiónk szorongásával, aminek oka nem más, mint a tévesen értelmezett elmúlásunk.”

A férfival töltött idő minden perce csodálatos, ám… „…belém hasít egy ismerős szorongásom, amitől önkéntelenül és tehetetlenül csordul ki a könnyem. Ez az az érzelem, aminek az egyik fele a szárnyaló öröm, a másik fele pedig a lelkifurdalással töltött félelem a boldogság elvesztésétől.” „…nem tudok betelni bátor lépésem ajándékával, hogy a jelen élménye messze fölülmúlja a legmerészebb képzeletemet is. …ami itt most velem történik, valójában a legféltettebben őrzött vágyképeim beteljesülésével szembesít!” „…ebben az ‘édes idegenben’, ahol úgy halványul, oszlik a régi, megszokott, ám kényelmetlenné és kiüresedetté vált otthonképem, mint napsütésben a köd.” „…nem tudom, mit kezdjek, kezdhetek ezzel. Mit és mennyire szabad és kell, és mi az, ami már tilos közelség?” „…minek és mitől is menteném az irhám, mint eddig mindig, amikor megriadtam az erős kötődéssel járó érzelmektől?” „…teljesen úgy találom, mintha egy Másvilágban lennék! Talán még nem a Mennyországban, de ez itt annál mégis nagyon másként több, mint amit a külföld-tudat bármikor is ébresztett bennem.” „Próbálom visszahívni testembe a messze illant lelkemet, sejtenként és sejtésenként.”

Aztán a férfinak köszönhetően találkozik egykori szerelmével. „…a karmikus adósságunk harmóniába rendezésére küldték az Égiek ezt az újabb alkalmas lehetőséget.” „…hát ennyi év kellett egymástól nagyon távol, országról országra, életről életre, hogy forduljon a kocka, és fölerősödjenek, sőt megerősödjenek érzelmeink egymás iránt.” „…nem csupán bennem élt éveken át a befejezetlen mondataink folytatásának vágya!”

A két férfi közül azonban választania kell! „Előttem áll a Mostban a régről vágyott Múlt és együtt élhetek a Jövőnek is muníciót biztosító tökéletes Jelennel! Ki tudja, ki mondhatja meg, mitévő legyek?”

A Sors azonban tragikus véget szán egyiküknek. Nem Erdélyi Lili Ada szőné a történet fonalát, ha a két férfi nem találkozna egymással egy remek társaságban, a város feletti Másik Velencében. Hogyan lehetséges ez? Nos, ennek megértéséhez bizony gondosan el kell olvasni a könyvet!

 

Horváth Gábor Miklós

 

 

Comments are closed.