Manon-bemutató és nemzetközi balettgála sztárvendégekkel

Spread the love

Hazai társulatok közül az Opera balettegyüttese, a Magyar Nemzeti Balett viszi színre először Kenneth MacMillan Manon című alkotását. A világhírű koreográfiát hazai együttes még nem mutatta be. Az ősbemutató évfordulóján, március 7-én nagyszabású nemzetközi balettgálát tartanak a tavaly elhunyt világhírű balettsztár, Nagy Iván emlékére.

Fotó: Dóka Attila

 

 

Február 28-án mutatja be először magyar együttes az operaszínpadról jól ismert Manon történetét. A budapesti premier különlegessége, hogy a Magyar Nemzeti Balett négy szereposztással készül a komoly technikai bravúrokkal tűzdelt koreográfia előadásaira. Minden összeállításban a legkiválóbb szólótáncosok lépnek színre. Manon és des Grieux szerepében Tanykpayeva Aliya, Nakamura Shoko, Felméry Lili, Pap Adrienn, Oláh Zoltán, Timofeev Dmitry, Leblanc Gergelyés Lagunov Ievgenmutatkozik be a közönségnek.

A Manon librettójaPrévost abbé művéből készült; a szerző az Egy világtól visszavonult nemesember emlékei és kalandjai hetedik kötetében jelentette meg Manon Lescaut és des Grieux lovag története című regényét (1731), amelyet keletkezése után szinte azonnal betiltottak. Nemcsak Franciaországban üldözték – sokáig szerepelt a katolikus egyházi indexen is, mivel az olvasók számára erkölcsileg károsnak ítélték. Ma az irodalomtörténet a rokokó regényt látja a Manon Lescaut-ban, amelyben ott van a későbbi bukott nőalakok arzenáljának ősforrása Marguerite Gautier-n át Bovarynéig, sőt Anna Kareninától Nanáig. A 21. századi olvasó egy luxust szerető, gyenge jellemű, azonban a szerelem testi oldalát is aktívan megélő karaktert láthat Manonban. A regény a kalandokkal és kisstílű átverésekkel teli történetvezetésen keresztül a fiatal szerelmespárt a „grande passion”, a misztikus, legyőzhetetlen, vak szerelem des Grieux-i perspektívájából tárja elénk.

Más nézőpontból a történet egyrészt a nagy francia forradalom előtti francia társadalom életébe enged bepillantást, így – noha idealizált alakokkal operál – mégis csak fellelhető benne valami hasonlóság saját hanyatló korunkkal. Ez pedig nem más, mint az individualizmus, illetve a pénz és az élvezetek korlátok nélküli hajszolása.

MacMillant a Manon 70 című, Jean Aurel által 1968-ban bemutatott film ihlette a színpadra vitelre, továbbá díszlettervező barátja, Nicholas Georgiadis is javasolta neki a témát.

Az 1929-ben született koreográfus első kísérletei az 1950-es évek elejére esnek és igen kecsegtetőnek ítélték őket. Ezek az egyfelvonásosok még a francia újhullámhoz tartozó Roland Petit műveinek stílusához álltak közel, azonban az ifjú skót hamar megtalálta saját nyelvét és stílusát. Élénk kapcsolatban állt író és filmes kortársaival, és generációjának tagjaihoz hasonlóan a háború utáni lázadás jellemezte, amely táncjátékainak témaválasztásban mutatkozott meg. Saját korának témái izgatták, nem akart tündérmeséket színpadra vinni.

            Sir Kenneth MacMillan Frederick Ashton mellett a 20. századi brit balettélet legjelentősebb alakja. Népszerűbb műveit (Manon, Mayerling) a világon nagyon sokfelé játsszák a nagy együttesek. MacMillan alkotásaiban lelki alkatából adódóan talán az erőszakra, lázadásra való hajlama a legszembetűnőbb, noha a balett műfajától eredendően ennek pont az ellenkezőjét várnánk el. Mindenképpen nagy újító a kifejezés szabadsága és a táncnyelv megújítása terén. A korábbi alkotók – a vele kifejezetten éles kontrasztot mutató Ashton – a balettet a szépség és a harmónia egyik kifejezési lehetőségének tekintették, és műveikkel a közönséget szerették volna gyönyörködtetni, szórakoztatni.

MacMillan színpadán csak mozdulatok vannak, semmi felesleges ötlet, öncélú figyelemelterelés. Balettjeiben mindig a szólisztikus részeken van a hangsúly. A szólók és a kettősök kifejezetten a szereplők lelkiállapotának, cselekvéseik belső mozgatórugóinak kivetülései, egymáshoz fűződő viszonyuk bemutatásának lehetőségei. Tánctechnikailag pedig főleg a férfiak számára igen nagy erőkifejtést és odaadó partneri munkát kívánó feladatok, ugyanis MacMillan előtt ilyen nehéz, akrobatikus mozdulatokat senki sem alkalmazott.

Balettjeinek színpadi megvalósításán két képzőművésszel dolgozott gyakran. Közülük az egyik maga a Manon-témát javasló, görög származású Nicholas Georgiadis (1923-2001), a másik a dél-afrikai születésű Yolanda Sonnabend (1935-). A budapesti Manon-bemutatón az eredeti Georgiadis-tervek alapján készült díszletek láthatók majd.

A Manon mára vitán felül egyike a 20. század legjelentősebb cselekményes balettjeinek. Londontól Szentpétervárig és Hong-Kongtól Ausztráliáig sokfelé játsszák. A férfi főszereplő, des Grieux a táncszínpadon egy végtelenül elegáns arisztokrata, aki szerelmes állapotában teljesen kiszolgáltatottá válik. A nőalak, Manon a lovaggal szemben maga a szépséggel párosult romlottság, tökéletesen amorális figura, akinek nincsenek gátlásai: amit szeretne, azt el is veszi.

Bár a Manon a balettirodalom egyik leghíresebb opuszává vált, sir Kenneth MacMillan igen gyorsan koreografálta meg. 1973 októberében kezdte a munkát, és 1974. március 7-én zajlott le az ősbemutató.

A Magyar Állami Operaház a Manon ősbemutatójának évfordulóján, éppen március 7-én emlékezik meg a nemzetközi balettélet egyik kiemelkedő hazai képviselőjéről: a tavaly elhunyt Nagy Ivánról, a Magyar Nemzeti Balett főtanácsadójáról. Tudása és embersége előtt tisztelegve rendezik meg a Nagy Iván Nemzetközi Balettgálát, amelyre a világ élvonalához tartozó táncművészek kaptak meghívást.

Budapestre érkezik a moszkvai Bolsoj két kiváló szólistája, Anna Tikhomirova és Artem Ovcharenko, a Holland Nemzeti Balett társulatából Igone de Jongh, aki leginkább a klasszikus balettrepertoár szerepeinek kivételes megformálójaként ismert, de ő a múzsája Hans van Manen koreográfusnak is. Partnereként Marijn Rademaker a Stuttgart Balett első magántáncosa lép színpadra, aki a hágai Királyi Konzervatóriumban diplomázott. Pályája során majdnem minden klasszikus balett főszerepét eltáncolta, 2011-ben debütált a Holland Nemzeti Balettben, ahol azóta is visszatérő vendég. A nemzetközi sztárvendégek sorában fellép még a prágai születésű Daria Klimentova, aki a prágai Nemzeti Színház után a fokvárosi Capab/Kruik Balett, a Skót Balett tagja volt, majd az Angol Nemzeti Balett szerződtette. Feltűnt a BBC Angol Nemzeti Balettről készített dokumentumfilmjében is, 2011-ben életműdíjjal tüntették ki. Partnere szintén az Angol Nemzeti Balett tagjaként kezdte pályáját. Az orosz születésű Vadim Muntagirov mára az American Ballet Theatre és a Marinszkij Színház visszatérő vendége, de fellépett már Japánban is. Számos kitüntetés birtokosa, melyek közül kiemelkedik a 2011-ben neki ítélt „Legjobb férfi előadó” cím a londoni Nemzeti Táncdíjon, illetve a 2013-ban elnyert „Benois de la Dance” díj. Jelenleg az angol Királyi Balett első magántáncosa.

A gálaesten a nemzetközi sztárvendégek mellett a Magyar Nemzeti Balett kiemelkedő szólistái közül Oláh Zoltán, a 2014/2015-ös évad Etoile-ja, Felméry Lili, Aliya Tanykpayeva, Dmitry Timofeev, Nakamura Shoko és Leblanc Gergely lép színre, a második rész első műsorszámában pedig a Magyar Táncművészeti Főiskola növendékei láthatók.

A világkarriert befutott Nagy Iván 2012. szeptemberétől töltötte be a művészeti főtanácsadói pozíciót a Magyar Nemzeti Balettnél. 1943-ban született, 1951-től tanult az Állami Balett Intézetben, ahol Bartos Irén és Olga Lepesinszkaja voltak mesterei. 1960-ban a Magyar Állami Operaházhoz szerződött. 1965-ben harmadik lett a Várnai Nemzetközi Balettversenyen, ezután hívták a Washingtoni Nemzeti Baletthez. Három év múlva már a New York City Balettben táncolt Balanchine vezetésével, majd az Amerikai Balettszínház (ABT) tagja és vezető szólistája lett.

Tiszta technikájú, jó játékkészségű művészként vonult be a balett-történetbe, nemzetközi karrierje során a világ legnevesebb balerinái – Margot Fonteyn, Carla Fracci, Natalja Makarova, Cynthia Gregory, Gelsey Kirkland – partnereként is sikereket aratott. A színpadi szerepléstől 1978-ban vonult vissza. 1978-1981 között balettmesterként dolgozott az Ausztrál Balettnél és más együtteseknél. Később a Santiago de Chile-i Városi Balett művészeti vezetője, majd a Cincinnati Balett, 1990-től pedig az Angol Nemzeti Balett (ENB) művészeti vezetője lett. 1995 végén visszatért a Santiago de Chile-i Városi Balett művészeti vezetői posztjára, ahonnan számos nagy sikerű klasszikus és modern premier megvalósítása után 2000-ben vonult vissza Mallorcára.

Táncpedagógusi és együttesvezetői területen is jelentős sikereket ért el, miközben számos nemzetközi szakmai verseny zsűritagjaként kísérhette figyelemmel az utánpótlás fejlődését. Művészi életpályája során olyan nagy nevű koreográfusokkal dolgozott együtt, mint George Balanchine, Ronald Hynd, Jerome Robbins, Rudolf Nureyev, Frederick Ashton vagy Alvin Ailey.

Comments are closed.