Fantasztikus versenyek (és hangulat) a Hungaroring Classicon

Spread the love

Különleges hétvége volt, különleges hangulatban telt, különleges – hatvanas, hetvenes, nyolcvanas évekbeli – versenyautók részvételével. 

Korábban sohasem tartottak még ilyen jellegű viadalt Közép-Európában, s hogy jó ötlet volt idehozni, arra nem kell jobb bizonyíték a rengeteg lelkes nézőnél (a három nap alatt összesen 24 ezren voltak kíváncsiak a rendezvényre, csak vasárnap pedig 13 ezren fordultak meg a lelátón és a paddockban), a Hungaroring Classicot az év legjobb versenyeként emlegető 160 külföldi versenyzőnél, valamint a 600 gyűjtőnél, akik rettentően boldogok voltak, hogy megmutathatták a nézőknek féltve őrzött kincseiket.

A paddockban és a szebbnél szebb old timerekkel teletűzdelt parkolókban egész nap pezsgett az élet, kalapos hölgyek és nyakkendős-tweedzakós urak csevegtek egymással, a hangulatos aláfestést élőzene szolgáltatta, a klubok felvonulásán pedig az is ráhajthatott a Formula–1-es versenypálya aszfaltjára, akinek egyébként erre (pláne ilyen autókkal) nem lenne lehetősége.
Az eseményeket 180 magyar és 30 külföldi újságíró követte, és a világ bármely pontjáról, bárki bekapcsolódhatott a versenyekbe a stream segítségével.
Mert persze a hétvége fő attrakciója azért mégiscsak az volt, amikor a hatvanas, hetvenes, nyolcvanas évek versenyautói hét kategóriában megmérkőztek egymással a Hungaroring aszfaltján.

Új élmény volt ez számukra, hiszen a legtöbben nem ismerték a pályát – Monza után (amelyet a sebesség templomának is szoktak nevezni) a Ring trükkös, technikás kanyarjaiban egész más beállításokra és vezetési stílusra volt szükség.
A Group C-s autóknál a szárnyaik állításával elérték a lehető legmagasabb leszorító erőt, a többiek azonban (akik autójánál erre nem volt lehetőség) egyszerűen a vezetési stílusukkal alkalmazkodtak a teljesen más körülményekhez.

A Le Mans-i 24 órás viadalon ötször győzedelmeskedő Emanuele Pirro, aki egy Alfa Romeo T33 volánja mögött szállt harcba a CER1-es kategóriában így fogalmazott: „Nagyon élveztem a vezetést ezen a pályán. A csúszós aszfalt fekszik az autóinknak, jó lehetett vele driftelni a kanyarokban. A körítés és a környezet pedig egyszerűen fantasztikus. Az utóbbi két alkalommal Formula–1-es sportfelügyelőként jártam a Hungaroringen, örülök, hogy versenyzőként is visszatérhettem.”

S így van ez még akkor is, ha mindkét versenyből (a CER1-ből és a CER2-ből) kénytelen volt kiállni, mert amint fogalmazott az autójával kapcsolatban: „Az ilyen idős hölgyekkel, ha nem tudjuk, mi a gond, jobb megállni, nehogy nagyobb bajt csináljunk.”
A győzelmet egy gyönyörű Chevron volánjánál így Martin O’Conell szerezte meg – ugyanő nyerte egyébként az Endurance Racing 1 versenyét is vasárnap délelőtt.

A mezőny legértékesebb autója, a Ferrari 250 GT Breadvan, amelynek mindenki a csodájára járt a hétvége folyamán (tízmillió eurót ér, méghozzá azért, mert mindössze egyet építettek belőle) sajnos szintén kiesett a Trofeo Nastro Rosso kategória versenyéből, itt a győzelmet egy 1960-as, gyönyörűségesen kecses Maserati T61 volánjánál Guillermo Fierro szerezte meg.

A Group C kategória futamán a Mercedes C11 és Kriton Lendoudis kétséget sem hagyott afelől, hogy a mezőny leggyorsabbja (ahogyan arról korábban már írtunk, ez az a Sauber Mercedes, amely azért viseli még mindig az oldalán Michael Schumacher nevét, mert annak idején a legendás német pilóta egy éven keresztül tesztelte, fejlesztette). Ez a versenygép, ha pályára gurul, mindig eszelős tempót diktál, most is majdnem másfél kört vert a második helyezett Porsche 962C-re.

A Heritage-kupa maradt a végére, s tartogatott ez is drámát: Sean Brown sokáig vezetett egy 1975-ös Ford Escorttal, amelynek azonban körülbelül féltávnál nemes egyszerűséggel kiszakadt a bal első kereke. Jött a biztonsági autó, és következtek a boxkiállások, amelyek alaposan megkavarták a sorokat, s a győzelem végül a BMW 3.0 CSL-t irányító, az adódó lehetőséget jól kihasználó Dominik Roschmanné lett.

 

Comments are closed.