Elhunyt Bohanek Miklós fotóriporter

Megint elment egy régi szabad földes. Az egész felnőttkor kötötte a laphoz, hiszen – a Lobogónál töltött rövid kezdetet leszámítva –  negyvenegy évig volt fotóriporterünk, szeretett kollégánk. Mi, régiek  jól emlékszünk az egykori hosszú hajú, gitározó, vagány fiatal srácra, s nagyon fájó, hogy már emléknek kell neveznünk a két héttel ezelőtti képünket is a fehér hajú, meglett férfiról. Akinek  színes egyénisége, fanyar humora, anekdotázókedve nem vesztett  vonzerejéből négy évtized alatt sem. Csak egyszer tört meg másfél évtizede egy jó időre, amikor olyan csapás érte, aminél nagyobb embert nem érhet: elvesztette 19 éves fiát. Nagyon mélyről  kellett felkelnie, de fel tudott. Végezte a dolgát, loholt tovább. Nála  jobban kevesen ismerték ezt az országot, bárhová mentünk vele, lenyűgözte kollégáit helyismeretével. Soha nem tévedt el, s bizony igaz lehet, amit félig viccesen maga mondogatott: nincs olyan  kis falu, ahol legalább egyszer meg ne fordult volna. Zokszó nélkül ment bárhova, ahová kellett, akár huszadszorra is, soha nem idegeskedett, mindenkivel szót értett.

Bohém alaptermészete ellenére sportosan élt. Imádott a hajnali  Balaton-parton horgászni, sétálni mindenkori kutyusaival. És a fővároson belül csak kerékpárral járt. Nem is olyan kis teljesítmény volt  megtenni naponta kétszer az utat ferencvárosi lakásától az óbudai szerkesztőségbe és vissza. Sokszor láttam a villamos  ablakából a Nagykörúton tekerni… S lám, milyen a genetika, a sors, a  végzet! Ezt a kisportolt, ereje teljében lévő férfit mégis egyetlen  pillanat alatt terítette le az infarktus. Ez mélyütésként ért bennünket is. Kedves kollégánk, Bohi, ez a húzásod bizony nagyon  nem volt vicces…

U. Á.